A Rákoskeresztúri temető 298-as parcellája

„A hősök mind újra élni fognak, 
s méltó társukként a csillagoknak,
adnak a népnek biztatóbb jövőt.
Hámory Jenő: Mégis élnek ők.

 

 

Kovács Ferenc, a szúrós tekintetű, keserű arcvonásokat tükröző, igazságot kereső, alacsony termetű, eltökélten szívós ember mindent elkövetett, hogy megtalálja kivégzett bajtársai tetemét. Kiszabadulása után azonnal elkezdte keresni kivégzett bajtársai sírjait. Tudta, hogy a Rákoskeresztúri temetőbe hurcolták a pribékek a hősök holttesteit. Végig járta többször is a temetőt, és végre rátalált a szent helyre. A mártírok ott nyugodtak a temető legtávolabbi sarkában. Valamikor dögtemetőként használták ezt a területet. A bejárattól 45 percet kellett gyalogolni, mire elérhetővé vált a temetőnek ez a legelhanyagoltabb helye.

A temetőben lovas rendőrök járőröztek, és elzavarták az érdeklődőket, az ott bóklászó embereket. Baráti kapcsolatokat is keresett, és fotóművészeti kapcsolatai révén is tudomására jutott, hogy a Rákoskeresztúri Köztemető 298-as parcellájában temették el azokat a vértanúkat, akikkel egy cellában raboskodott. Harmincegy halálraítélttel és kivégzettel volt zárkatárs. Kegyeletét és mélységes fájdalmát akarta kifejezésre juttatni azoknak az embereknek a hantjai fölött, akiknek láthatta megkínzott, halálra vált arcát, akiket mellőle a cellából hurcoltak akasztófa alá, akiknek utolsó kiáltásuk is a HAZA, a NÉP, a CSALÁD volt. Megrendítő tragédiák játszódtak le lelkében a szomorú, elhanyagolt, jeltelen dombok fölött. Kijátszva a 298-as parcellánál őrködő Kádár János rendőreinek az éberségét, fényképeket készített az elhanyagolt, a gazzal és bokrokkal benőtt dimbes-dombos területről. Meggyalázott és meggyilkolt hősök sírjai domborultak a mártírok által megszentelt földben.

1990 után a szerveződő közösséggel egyetértésben Kovács Ferenc és vitéz Horváth Lajos elkezdték feltáró munkájukat.

A 298-as parcella rendbe hozásának kezdeti szakasza

A rendszerváltás bekövetkezett. Mentették, ami még menthető volt. De a bűn, amelyet a múlt rendszer elkövetett büntetlen maradt. Sajnos az új kormány „elfelejtkezett” Rákosi véres diktatúrájának áldozatairól. Az áldozatok továbbra is jeltelen, elhanyagolt, dögtemetőben „nyugodtak”. Mindenki a saját „kis pecsenyéjét sütögette”. Kicserélték a „cégtáblát”, és a volt pártfunkcionáriusok – maradtak, és harácsoltak. Ami eddig az állam tulajdonát képezte, annak jelentős része az ő tulajdonába került. Ügyeskedéssel, kapcsolataik révén, manipulációval, és nem utolsó sorban „kárpótlási jegyekkel” százmilliókra tettek szert. Hát hogy jutott volna idejük, vagy akaratuk 1956 előtti áldozataik méltó sírhelyével foglalkozni?!

A háború befejezése után a volt nemzeti szocialisták nagyobb része nem tért haza a nyugati fogságból. Zömükben Ausztráliában települtek le és kezdtek új életet. Bosnyák Imre maga is nemzeti szocialista volt Szovjet hadifogságból hazatérve tudomására jutott, hogy a kivégzett háborús és népellenes bűnösöket gyűlöletből a 298-as parcellába, a volt dögtemetőbe temették. Bajtársi érzelmektől indíttatva elhatározta, hogy sírjaikat rendbe hozatja. Ehhez pénz kellett. Amint mód volt rá a (fordulat után) az ausztráliai bajtársak segítségével kiutazott, és ott a már meggyökeresedett bajtársaktól pénzt gyűjtött a parcella rendbe tételéhez. Hazatérve erdélyi fiatalokkal saját elgondolása szerint megkezdte a 298-as parcellában a sírdombok helyreállítását, és a sírokhoz kopjafákat faragtatott.

Kovács Ferenc már évek óta kutatott a parcellában, és ekkor találkozott ott, az emberekkel dolgozó Bosnyák Imrével. Ők akkor felvetették, hogy dolgozzanak együtt a parcella rendbetételén. Megegyezésük után felkeresték a POFOSZ irodát. Ott találkoztak azokkal a bajtársakkal is, akiket a diktatúra elnyomó apparátusa 1945 után börtönbe hurcolt és elítélt. Találkoztak többek között Petrusz Tiborral, Lengyel Endrével, Dr. Thurányi Ferenccel, v. Horváth Lajossal, Vargha Lajossal stb.

Valamennyien kimentek a temetőbe. Felmérték a tennivalókat, látták, hogy hivatalos apparátus igénybevétele nélkül szinte semmire sem mehetnek. Nem tudták megállapítani, hogy a föld alatt kik nyugszanak? Kiket ástak el oda? Hivatalos engedélyeket kellett beszerezni. A kutatáshoz is engedélyre volt szükségük. Javaslatok hangzottak el, amelyek alapján most már céltudatosan és tervszerűen elindult a munka.

Folytatták a kutatásokat, és segítségül felkérték Dr. Susa Éva törvényszéki antropológust. A temető vezetőségén található temetési anyakönyvek igénybevételével tevőlegesen megindult a feltárás. Megállapították, hogy ott háborús bűnösökön kívül túlnyomó többségben 1945-56 közötti politikai elítéltek vannak elföldelve. Először a sírdombokat kezdték kiásni, de meglepődve tapasztalták, hogy ott a dombok alatt nem találtak emberi maradványokat. Ezután a dombok melletti besüllyedt talajt kezdték megbontani. Itt már emberi csont maradványok kerültek elő. Szomorú megállapítások és következtetések kerültek napvilágra. Egyes sírokban több halott maradványt is találtak. Helyenként 7 (hét) csontváz is előkerült. Valamennyien meztelenül, arccal lefelé feküdtek. A lábszárcsontokra drót volt hurkolva, amely azt jelentette, hogy valahonnan oda húzták a kivégzett, vagy agyon vert holttesteket. (Meggyalázott emberek, meggyalázott halottak. Íme a bizonyíték! Meggyalázták a függetlenség-, a szabadság- és az igazság eszmeiségét, mert ők a függetlenségért, a szabadságért és az igazságért kiáltottak!) Láttam a temetői anyakönyvet, amelyben a megjelölt helyeken egy valóságos név volt beírva és + 2 halott, vagy + 3 halott. Ezeknek a nevei már nem voltak feljegyezve. De sok helyen csak egy név volt található. Amikor a sírhelyeket exhumálták kiderült, hogy 5, vagy 6, vagy 7 ember maradványai voltak eltemetve. Róluk sosem derül ki, hogy kik voltak. De azt is láttam, hogy helyenként nem kötél általi halál, hanem a halál okaként gerinctörés, szívinfarktus vagy agyvérzés miatt következett be a halál. Őket agyon verték. Emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok, akiket a gyűlölet és a bosszú vezérelt. Az ártatlan emberek legyilkolása, a fasiszták utánzása, vagy túl licitálása?

-Fiúk! – szólalt meg egy hang a verejtékező társaságból. Ebből elég  volt! Nézzétek meg, hogy a munkánk eleje hogy néz ki! Olyan a terep, mintha semmit sem tettünk volna.

Erre mindnyájan oda sétáltak, és szomorúan tapasztalták, hogy a gaz ismét ellepte a talajt. Bokor kezdeményeket és egyenetlen sírdombokat láthattak.

-Pénzre van szükségünk. – mondta megfontoltan Petrusz Tibi. A nélkül nem megyünk semmire. Szakembereket kell megbízni ezzel a munkával, mert be kell látnunk, hogy mi magunk képtelenek vagyunk ezt a nehéz fizikai terhet igénylő feladatot elvégezni.

A társaság minden tagja egyetértett Tibor észrevételével, és megjegyzésével. Ezt a tevékenységet abbahagyták, és a szervezés munkájával, valamint a kivégzett bajtársak felkutatásával folytatták tevékenységüket.

Időközben Kovács Ferenc és vitéz Horváth Lajos intenzíven megkezdték a nevek felkutatását. Felkeresték Ladányi Jenőt, a Temetkezési Intézet igazgatóját, akinek utasítására Gáspár László temető vezető mindenben sokat segített és Dr. Susa Éva antropológus, egyetemi tanárt, az Igazságügyi Orvos Szakértői Intézet osztályvezetőjét, aki ott már sok feltárást végzett, a parcellákban nyugvókról térképet bocsátott a kutató bajtársak rendelkezésére.  Meghatalmazást kaptak arról, hogy végig vizsgálhassák a Rákoskeresztúri temető, majd a többi temető anyakönyveit.

Kovács Ferenc és v. Horváth Lajos olyan megoldást keresett, amelyben a parcella parkosítható és gépi úton karbantartható. Így született meg hősi temetőnk mai formája szerinti elgondolás.

Kovács Ferenc a munkák befejezése előtt tragikus módon eltűnt. A szerencsétlenségben nagy segítséget jelentett az a tény, hogy az általa összegyűjtött adatok zömében megmaradtak és v. Horváth Lajos birtokába kerültek. Dr. Thurányi Ferenc és v. Horváth Lajos tovább folytatták a kutatásokat, amelyek alapos és pontos munkát igényeltek.

Az ő munkájuk azonban még nem bizonyult elégnek. A bajtársak összefogására is szükség volt, de pénz is kellett, mert azt senkitől sem kaptak. Az állam pénzén és vagyonán a múlt rendszerből átvedlett pártfunkcionáriusok, kalandorok, szélhámosok, spekulánsok osztoztak.

A 298-as parcellába 1952. január 12-én temettek utoljára. Amikor megtelt, megnyitották a 301-es parcellát. Ezt követően, erre a helyre a többi kivégzett politikai elítélt bajtársainkat földelték. 1989-ig bezárólag ide kerültek az 56-os forradalmárok is.

Az antropológusi kutatómunka folyamán fény derült még a kivégzettek holttesteivel szemben elkövetett szinte elképzelhetetlen kegyetlenségekre. Sajnos sok-sok agyonvert vagy kivégzett bajtársunk holttestét sikerült teljesen eltüntetni, amelyeket mindez ideig a föld eltakart. Börtönéveink idején gyakran hallottuk, hogy „maguknak még a bőrével sem kell elszámolnunk.”, azt sok esetben valóra is váltották. Sok bajtársunk után még halotti anyakönyv sem maradt.”