A Rákoskeresztúri temető 298-as parcellája

„A hősök mind újra élni fognak, 
s méltó társukként a csillagoknak,
adnak a népnek biztatóbb jövőt.
Hámory Jenő: Mégis élnek ők.

 

 

Kovács Ferenc, a szúrós tekintetű, keserű arcvonásokat tükröző, igazságot kereső, alacsony termetű, eltökélten szívós ember mindent elkövetett, hogy megtalálja kivégzett bajtársai tetemét. Kiszabadulása után azonnal elkezdte keresni kivégzett bajtársai sírjait. Tudta, hogy a Rákoskeresztúri temetőbe hurcolták a pribékek a hősök holttesteit. Végigjárta többször is a temetőt, és végre rátalált a szent helyre. A mártírok ott nyugodtak a temető legtávolabbi sarkában. Valamikor dögtemetőként használták ezt a területet. A bejárattól 45 percet kellett gyalogolni, mire elérhetővé vált a temetőnek ez a legelhanyagoltabb helye.

A temetőben lovasrendőrök járőröztek és elzavarták az érdeklődőket, az ott bóklászó embereket. Baráti kapcsolatokat is keresett, és fotóművészeti kapcsolatai révén is tudomására jutott, hogy a Rákoskeresztúri Köztemető 298-as parcellájában temették el azokat a vértanúkat, akikkel egy cellában raboskodott. Harmincegy halálraítélttel és kivégzettel volt zárkatárs. Kegyeletét és mélységes fájdalmát akarta kifejezésre juttatni azoknak az embereknek a hantjai fölött, akiknek láthatta megkínzott, halálra vált arcát, akiket mellőle a cellából hurcoltak akasztófa alá, akiknek utolsó kiáltásuk is a HAZA, a NÉP, a CSALÁD volt. Megrendítő tragédiák játszódtak le lelkében a szomorú, elhanyagolt, jeltelen dombok fölött. Kijátszva a 298-as parcellánál őrködő Kádár János rendőreinek az éberségét, fényképeket készített az elhanyagolt, a gazzal és bokrokkal benőtt dimbes-dombos területről. Meggyalázott és meggyilkolt hősök sírjai domborultak a mártírok által megszentelt földben.

 

1990 után a szerveződő közösséggel egyetértésben Kovács Ferenc és vitéz Horváth Lajos elkezdték feltáró munkájukat.

A 298-as parcella rendbehozásának kezdeti szakasza

A rendszerváltás bekövetkezett. Mentették, ami még menthető volt. De a bűn, amelyet a múlt rendszer elkövetett, büntetlen maradt. Sajnos az új kormány „elfelejtkezett” Rákosi véres diktatúrájának áldozatairól. Az áldozatok továbbra is jeltelen, elhanyagolt, dögtemetőben „nyugodtak”. Mindenki a saját „kis pecsenyéjét sütögette”. Kicserélték a „cégtáblát”, és a volt pártfunkcionáriusok – maradtak, és harácsoltak. Ami eddig az állam tulajdonát képezte, annak jelentős része az ő tulajdonába került. Ügyeskedéssel, kapcsolataik révén, manipulációval, és nem utolsósorban „kárpótlási jegyekkel” százmilliókra tettek szert. Hát hogy jutott volna idejük, vagy akaratuk 1956 előtti áldozataik méltó sírhelyével foglalkozni?!

A háború befejezése után a volt nemzeti szocialisták nagyobb része nem tért haza a nyugati fogságból. Zömükben Ausztráliában települtek le és kezdtek új életet. Bosnyák Imre maga is nemzeti szocialista volt Szovjet hadifogságból hazatérve tudomására jutott, hogy a kivégzett háborús és népellenes bűnösöket gyűlöletből a 298-as parcellába, a volt dögtemetőbe temették. Bajtársi érzelmektől indíttatva elhatározta, hogy sírjaikat rendbe hozatja. Ehhez pénz kellett. Amint mód volt rá a (fordulat után) az ausztráliai bajtársak segítségével kiutazott, és ott a már meggyökeresedett bajtársaktól pénzt gyűjtött a parcella rendbe tételéhez. Hazatérve erdélyi fiatalokkal saját elgondolása szerint megkezdte a 298-as parcellában a sírdombok helyreállítását, és a sírokhoz kopjafákat faragtatott.

Kovács Ferenc már évek óta kutatott a parcellában, és ekkor találkozott ott, az emberekkel dolgozó Bosnyák Imrével. Ők akkor felvetették, hogy dolgozzanak együtt a parcella rendbetételén. Megegyezésük után felkeresték a POFOSZ irodát. Ott találkoztak azokkal a bajtársakkal is, akiket a diktatúra elnyomó apparátusa 1945 után börtönbe hurcolt és elítélt. Találkoztak többek között Petrusz Tiborral, Lengyel Endrével, Dr. Thurányi Ferenccel, v. Horváth Lajossal, Vargha Lajossal stb.

Valamennyien kimentek a temetőbe. Felmérték a tennivalókat, látták, hogy hivatalos apparátus igénybevétele nélkül szinte semmire sem mehetnek. Nem tudták megállapítani, hogy a föld alatt kik nyugszanak? Kiket ástak el oda? Hivatalos engedélyeket kellett beszerezni. A kutatáshoz is engedélyre volt szükségük. Javaslatok hangzottak el, amelyek alapján most már céltudatosan és tervszerűen elindult a munka.

Folytatták a kutatásokat, és segítségül felkérték Dr. Susa Éva törvényszéki antropológust. A temető vezetőségén található temetési anyakönyvek igénybevételével tevőlegesen megindult a feltárás. Megállapították, hogy ott háborús bűnösökön kívül túlnyomó többségben 1945-56 közötti politikai elítéltek vannak elföldelve. Először a sírdombokat kezdték kiásni, de meglepődve tapasztalták, hogy ott a dombok alatt nem találtak emberi maradványokat. Ezután a dombok melletti besüllyedt talajt kezdték megbontani. Itt már emberi csontmaradványok kerültek elő. Szomorú megállapítások és következtetések kerültek napvilágra. Egyes sírokban több halott maradványt is találtak. Helyenként 7 (hét) csontváz is előkerült. Valamennyien meztelenül, arccal lefelé feküdtek. A lábszárcsontokra drót volt hurkolva, amely azt jelentette, hogy valahonnan oda húzták a kivégzett, vagy agyonvert holttesteket. (Meggyalázott emberek, meggyalázott halottak. Íme a bizonyíték! Meggyalázták a függetlenség, a szabadság és az igazság eszmeiségét, mert ők a függetlenségért, a szabadságért és az igazságért kiáltottak!) Láttam a temetői anyakönyvet, amelyben a megjelölt helyeken egy valóságos név volt beírva és + 2 halott, vagy + 3 halott. Ezeknek a nevei már nem voltak feljegyezve. De sok helyen csak egy név volt található. Amikor a sírhelyeket exhumálták kiderült, hogy 5, vagy 6, vagy 7 ember maradványai voltak eltemetve. Róluk sosem derül ki, hogy kik voltak. De azt is láttam, hogy helyenként nem kötél általi halál, hanem a halál okaként gerinctörés, szívinfarktus vagy agyvérzés miatt következett be a halál. Őket agyonverték. Emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok, akiket a gyűlölet és a bosszú vezérelt. Az ártatlan emberek legyilkolása, a fasiszták utánzása, vagy túllicitálása?

 

Fiúk! – szólalt meg egy hang a verejtékező társaságból. Ebből elég  volt! Nézzétek meg, hogy a munkánk eleje hogy néz ki! Olyan a terep, mintha semmit sem tettünk volna.

Erre mindnyájan oda sétáltak, és szomorúan tapasztalták, hogy a gaz ismét ellepte a talajt. Bokor kezdeményeket és egyenetlen sírdombokat láthattak.

– Pénzre van szükségünk – mondta megfontoltan Petrusz Tibi. Anélkül nem megyünk semmire. Szakembereket kell megbízni ezzel a munkával, mert be kell látnunk, hogy mi magunk képtelenek vagyunk ezt a nehéz fizikai terhet igénylő feladatot elvégezni.

A társaság minden tagja egyetértett Tibor észrevételével és megjegyzésével. Ezt a tevékenységet abbahagyták, és a szervezés munkájával, valamint a kivégzett bajtársak felkutatásával folytatták tevékenységüket.

Időközben Kovács Ferenc és vitéz Horváth Lajos intenzíven megkezdték a nevek felkutatását. Felkeresték Ladányi Jenőt, a Temetkezési Intézet igazgatóját, akinek utasítására Gáspár László temető vezető mindenben sokat segített és Dr. Susa Éva antropológus, egyetemi tanárt, az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet osztályvezetőjét, aki ott már sok feltárást végzett, a parcellákban nyugvókról térképet bocsátott a kutató bajtársak rendelkezésére.  Meghatalmazást kaptak arról, hogy végigvizsgálhassák a rákoskeresztúri temető, majd a többi temető anyakönyveit.

Kovács Ferenc és v. Horváth Lajos olyan megoldást keresett, amelyben a parcella parkosítható és gépi úton karbantartható. Így született meg hősi temetőnk mai formája szerinti elgondolás.

 

Kovács Ferenc a munkák befejezése előtt tragikus módon eltűnt. A szerencsétlenségben nagy segítséget jelentett az a tény, hogy az általa összegyűjtött adatok zömében megmaradtak és v. Horváth Lajos birtokába kerültek. Dr. Thurányi Ferenc és v. Horváth Lajos tovább folytatták a kutatásokat, amelyek alapos és pontos munkát igényeltek.

Az ő munkájuk azonban még nem bizonyult elégnek. A bajtársak összefogására is szükség volt, de pénz is kellett, mert azt senkitől sem kaptak. Az állam pénzén és vagyonán a múlt rendszerből átvedlett pártfunkcionáriusok, kalandorok, szélhámosok, spekulánsok osztoztak.

A 298-as parcellába 1952. január 12-én temettek utoljára. Amikor megtelt, megnyitották a 301-es parcellát. Ezt követően erre a helyre a többi kivégzett politikai elítélt bajtársainkat földelték. 1989-ig bezárólag ide kerültek az 56-os forradalmárok is.

 

Az antropológusi kutatómunka folyamán fény derült még a kivégzettek holttesteivel szemben elkövetett szinte elképzelhetetlen kegyetlenségekre. Sajnos sok-sok agyonvert vagy kivégzett bajtársunk holttestét sikerült teljesen eltüntetni, amelyeket mindez ideig a föld eltakart. Börtönéveink idején gyakran hallottuk, hogy „maguknak még a bőrével sem kell elszámolnunk”, azt sok esetben valóra is váltották. Sok bajtársunk után még halotti anyakönyv sem maradt.”