Budapest, 1934. október 31.

Amikor a bányából felszálltunk a reggeli műszak után, az ellenőrző kártya átadásakor a motozás előtt az őr – ezt az őrt Ivánnak neveztük – rám mutatott:

  • Álljon félre! – és az ellenőrző kártyát bedugta a derékszíjába.

Ott ácsorogtam. Mind a három aknából jöttek föl a reggeli műszak után több százan. Egyesek szánakozva néztek felém, mások fejükkel biccentve kérdezték: mi van? Nyilván azt gondolták, hogy megbuktam a hipisen vagy valami hasonló. Az elsőnek érkezők már zuhanyoztak, volt, aki ebédért állt sorban. Én ácsorogtam és fogalmam sem volt, hogy miért.

Miután befejeződött a feljövetel a műszakból, Iván odaszólt:

  • Jöjjön! – s odament az asztalhoz, ahol egy papírt dugott az orrom alá. – Itt írja alá!
  • Mi ez? – kérdeztem, bár emlékeztem, hogy az ávósok mennyi mindent írattak alá.
  • Olvassa el! Nem tud olvasni? – így Iván.

Idézés volt a fellebbviteli tárgyalásra, amelyre néhány nap múlva kerül sor Budapesten a Fő utcában. Na, ezúttal nem a börtön épületében, hanem valamivel arrébb, a Legfelső Bíróságon. S. Jancsi barátom és társam is kapott idézést. Reménykedve vártuk a fejleményeket. A tárgyalási napot megelőző este átvezettek az elkülönített részen lévő külön fogdába, ahol szétválasztva töltöttük az éjszakát. Tiszta, kimosott csíkos ruhát kaptunk. Mondanom sem kell, hogy méret utáni szabóságtól, minden lötyögött rajtunk.

Hajnalban négy órakor ébresztő. Egy darab kenyeret majszoltunk el, majd motozás (az akkor átadott kimosott csíkos ruhában nincs-e kés, revolver vagy ki tudja miféle egyéb fegyver). Nem volt. Egymáshoz bilincseltek, majd két fegyveres őr kíséretében elindultunk a falu, Csolnok irányába. A községben életemben akkor jártam első alkalommal. A központ felé lépkedtünk. Még mindenki aludt. Az autóbusz megállóban állt egy busz lezárva, talán még a gépkocsivezető is aludt. Összebilincselve, arccal a busz felé fordulva kellett várakozni. Jó negyed óra múlva jött a vezető. Felénk tekintette, aztán megszólalt:

  • Na, megjöttek – és kinyitotta az ajtót.

Az őrök hátratereltek bennünket a kocsi végébe. Leültünk. A fegyveresek is elfoglalták a helyeiket. Lassan érkeztek az utasok. Álmos, kialvatlan munkásemberek. Egyesek meglepődtek új útitársaikon, mások azt hitték, hogy még álmodnak és nem ébredtek föl. A kocsi elindult. Néhány megálló volt Dorogig. A felszálló utasok reagálása hasonló volt. Megálláskor többen megvárták, hogy leszálljunk és szánakozva méregettek. Egy bányász külsejű férfi odament az őrhöz és megkérdezte, hogy adhat-e nekünk egy doboz cigarettát. Kísérőnk határozottan azt felelte: „Tilos!” Amíg a figyelem elterelődött, egy másik a zsebembe csúsztatott egy doboz Munkás cigarettát, aztán eltűntek. Én soha nem cigarettáztam. De a cigaretta érték volt és a cselekedet, a gesztus még nagyobb. A diktatúra összekovácsol.

A vasútállomáson is lopva, szánakozva figyeltek az utasok. Az Esztergom felől érkező szerelvényben külön fenntartott, zárt fülke állt rendelkezésünkre, amelyen még a függönyt is behúzták. „Nehogy valaki azt gondolja, hogy nálunk nincs szabadság.” – jegyezte meg az egyik. Mi az ablakon bámultunk kifelé. Lassan haladt a személyvonat Pest felé. Óbuda, majd Aquincum állomáson már otthon éreztem magam. Újpestről gyakran jöttünk át gyalogosan a hídon ide kirándulni. Élmény volt átmenni most magán a hídon is, amelyet a háborúban felrobbantottak és csak a folyam közepén hagyták meg egyetlen ívét, hogy a hajóforgalom biztosítható legyen. Aztán mentünk tovább. Rákosrendező állomáson leszálltunk. A Nyugati pályaudvaron talán sokan lettek volna a kíváncsiskodók? Mindegy. Valaki összeállította az útvonaltervet és ezek csak végrehajtották. Itt mehettünk vécére. Együtt. Összebilincselve.

Valamelyik őr telefonált rabomobilért. Félóra múlva sürgette, de azt mondták, hogy eltévedt a jármű. További várakozás, majd megérkezett. Betuszkoltak a kocsiba. A vezetővel együtt már négyen voltunk. Levették a közös bilincset a kocsiban és mindegyikünk „saját” bilincset kapott. Lassan haladtunk. Végül megérkeztünk. Az egyik őr ment intézkedni. Ügyintézése meglehetősen hosszú ideig tartott. Idegesen, káromkodva jött vissza és velünk csak annyit közölt:

  • A tárgyalást már fél órája befejezték! Mehetünk vissza!

Hát ezt volt a fellebbviteli tárgyalásom rövid története. Még egyet hozzáteszek: másnap kaptunk reggelit. A fellebbviteli tárgyalás napján egy falatot sem ettünk.

Kb. két hónap múlva – a délelőtti műszakról feljövet – Iván ismét félreállított. Várakozás. A többiek biccentései: „Mi van? Megbuktál?” Iván behív az irodába.

  • Itt írja alá! Ez már az ítélet! Nincs több utazgatás!

Az ítéletet figyelmesen elolvasni nem volt idő. Aláírtam, Iván elengedett, mehettem zuhanyozni, ebédelni.

Amikor évek múlva ismét kézhez kaptam ezt az ítéletet és összevethettem az első fokon kiszabott ítélet szövegével, semmi eltérést nem tapasztaltam a kettő között. Azóta nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy talán nem is volt érdemi tárgyalás, hanem a tárgyalás ürügyén összeverődött társaság – bírók, ügyészek, ávósok, bírósági jegyzők, talán a kirendelt védőügyvédek – ittak egy kávét, megbeszélték a hétvégi focimeccs eredményét, aztán a bírósági jegyző odaintette a titkárnőt:

  • Micike! Gépelje le ezt újra, de a mai dátummal és Legfelső Bírósági fejléces papírra.

A tárgyaláson nem csak a vádlottra, a tanúra, de a smasszerokra sem volt szükség.

Életrajz

1951 és 1953 között iskolatársaival és barátaival létrehozták az” Ifjú Magyarország” szervezetet, amely röpcédulákat készített és terjesztett a Rákosi rendszer ellen. A programjukban megfogalmazottak szerint a kötelező orosz nyelvoktatás megszüntetését, a negyvenórás munkahét bevezetését és több más célkitűzést fogalmaztak meg. Más, hasonló gondolkozású  középiskolás fiatalokkal is felvették a kapcsolatot.  Kaposvári kapcsolatuk letartóztatáshoz vezetett. 1954-ben ,tizenkilenc éves korában  a Fővárosi Bíróság a B.H.Ö. 1.§. alapján államellenes szervezkedés bűntette miatt 11 év börtön büntetésre ítélte.

A Gyűjtőfogházban és a csolnoki kényszermunka táborban, szénbányában töltötte büntetését. Az 1956-os  forradalom alatt szabadult. Hosszabb ideig illegalitásban élt. Ítéletét kegyelmi eljárás  során hat évre mérsékelték.

A „Rabtábor a meddőhányón” c. könyvében részletesen beszámol ezekről az eseményekről.

Különböző munkahelyeken dolgozott fizikai munkásként (segédmunkás, kazánfűtő, vegyipari betanított munkás, triciklis).  Több év után tanulmányait a közgazdasági egyetem területi tervezési szakán folytatta. Ezt követően közgazdasági jellegű munkakörökben dolgozott ipari-  és kereskedelmi vállalatoknál, az oktatásban, vám- és pénzügyi területen.