Budapest, 1926. október 10.

 

1945 áprilisában – elkeseredett harcok után, amelyek romba döntötték Budapestet és az ország nagy részét – Magyarország egész területét megszállták a szovjet csapatok. Egy kezdeti demokratikus próbálkozás után (az 1945. novemberi választás 57 %-os kisgazda többséggel) 1948-ban a kommunisták felszámolták a többi pártot, és szovjet támogatással megkezdődött egy hosszú időn át tartó kommunista diktatúra.

Azokban a nehéz időkben is akadtak gerinces, bátor nők és férfiak, akik a veszély ellenére is megpróbáltak ellenállni a kommunista diktatúrának. Az országban mindenütt titkos ellenálló csoportok alakultak. A börtönben tudtuk meg, milyen sok ilyen csoport volt.

De lehet-e titokban folytatni ilyen megmozdulásokat egy olyan országban, ahol a besúgók egész hadát igyekezett beépíteni az ÁVH a társadalom minden rétegébe, a munkahelyektől a baráti társaságokig? Nem lett volna szabad megbízni senkiben, mert nem lehetett tudni, kik voltak a beépítettek.

Ezen a vidéken is működtek ilyen ellenálló csoportok, amelyek a marxista, materialista, ateista szellem ellen küzdöttek, amelyekkel az ifjúságot igyekezett nevelni a rendszer. Készen állottak egy esetleges nyugati offenzíva támogatására és készültek egy – demokratikus változás esetén – keresztény és magyar társadalmi rendszer létrehozására. Ilyen szervezet volt Baján a vitéz K. József ezredes által szervezett csoport, amelyben számos kalocsai honfitárs is részt vett. Mint annyi más ellenállási csoport, a bajaiak is lebuktak, és számos tagjukat letartóztatta az ÁVH. Közöttük asszonyt és lányt is.

A bajai szervezkedés letartóztatottjainak nagy része megismerkedett a kecskeméti ÁVH börtön borzalmaival: a nedves pincével, ahol napot sohasem látott, csak egy villanykörte égett éjjel-nappal a cellákban, a kegyetlen kihallgatásokkal, a veréssel, az éhséggel, a higiénia teljes hiányával, a testi és lelki kínzásokkal. A nők talán még többet szenvedtek, mert az őrök mind férfiak voltak. Mikor ebből a pokolból, tárgyalás előtt a Markó utcai fogházba kerültünk, valóságos „hotelben” éreztük magunkat. A zárt tárgyaláson a hivatalos személyeken (bírók, ügyész, „védő”) kívül csak a kihallgató ÁVH tisztek voltak jelen, s az általuk belénk sulykolt szöveget kellett mondanunk.

A bírósági cirkusz például a mi esetünkben 2-3 óra alatt zajlott le 14 vádlottal. A bíró kikérdezte az adatainkat, majd egyenként vezetett a bíróság elé, ahol felolvasták a vádiratot, amit kínzásokkal kikényszerített vallomásokra épített fel az ügyész. (Az ÁVH kihallgatók előre figyelmeztettek, ha valamit visszavonunk vagy tagadunk, akkor visszavisznek Kecskemétre, ahol az előzőeknél még sokkal rosszabb sor vár ránk.) Ezután az ügyész elmondta a vádbeszédet, majd a kirendelt védőügyvédek (akiket sohasem láttunk) mondták el a „védőbeszédet”, amely ugyanúgy vádolt bennünket, mint az ügyészé. A tárgyalás végén a vádlottak szólhattak az utolsó szó jogán, beismerve bűnösségüket és irgalmas ítéletet kértek (a szöveget az ÁVH fogalmazta meg, amelytől eltérni nem volt szabad). Ezután a bíróság visszavonult ítélethozatalra. Elszívtak egy cigarettát és máris jöttek ítéletet hirdetni (ezt az ÁVH már előre megszabta). A mi tárgyalásunkon 1 fő halálos, 2 fő életfogytos, 5 fő 15 éves, 1 fő 13 éves, 2 fő 12 éves és 3 fő 10 éves börtönt hirdetett ki a bíróság. A két lány 10-10 évet kapott. Három óra sem kellett a bíróságnak a tárgyaláshoz és az ítélethozatalhoz. Normálisan egy hat hónapra elítélt tyúktolvaj pere is tovább tart.

A tárgyalás után a férfiakat a kőbányai gyűjtőbe vagy Vácra vitték, a nőket pedig Kalocsára. A büntetést primitív körülmények között töltötték. A nők a varrodában dolgoztak. A börtönben fűtés, meleg víz nem volt, s azért is küzdeniük kellett, hogy könyveket kaphassanak. Nehéz évek voltak ezek nők és férfiak számára egyaránt. A hozzátartozók is sokat szenvedtek. Sokáig semmit sem tudtak a letartóztatottakról (volt, akiről több évig nem jött hír).

1956 októberében villámcsapásként érkezett a forradalom, amely megnyitotta a börtönök kapuit. Sok szenvedés után végre szabadon léphettünk ki a börtön kapuján. Meg kell jegyeznem, hogy a börtönben sok életre szóló barátság jött létre a rabok között. Én november elsején szabadultam a Gyűjtőből számos bajai barátommal együtt. Valaki az utcán felfedezett egy bajai teherautót, amelyik élelmet hozott a kiéhezett pestieknek, és még az éjjel visszament Bajára. Összeszedték a bajaiakat és indultunk haza. Sok bajtársunk hozzátartozóit kitelepítették, és nem is tudták, hol keressék szeretteiket. Kalocsán megálltunk a börtön előtt és megkérdeztük, hogy a bajai lányok szabadultak-e. Megtudtuk, hogy már otthon vannak, ezt több civil is megerősítette. Kalocsán elváltam barátaimtól és két keceli katona társaságában Kecelre indultunk gyalog, mert édesanyámat 1953-ban oda telepítették Bajáról.

Az elmúlt évek során már mint szabad emberek látogattuk a börtönt Kalocsán, felelevenítve a régmúlt évek emlékeit. Ha összehasonlítjuk a mai körülményeket azokkal, amelyeket mi ismerünk, mondhatom, hogy ilyenekről annak idején álmodni sem mertünk.

Sajnos az évek múlásával soraink egyre ritkulnak, sokán már az örök hazából nézik ezt a megemlékezést.