szül.: Nánássy Judit,
Tiszanána, 1926. december 2.-2017. március 21.

Tiszanánán, egy heves megyei kis faluban születtem. Elemi iskolába is ott jártam, majd a miskolci Tóth Pál Református Leánygimnáziumban, a pesti Veres Pálnéban és az egri Angolkisasszonyoknál fejeztem be a középiskoláimat.

Nagyon szerettem rajzolni és egy ”Atelier” nevű művészeti és műhelyiskolában szereztem textiltervezői képesítést, amivel nem sikerült elhelyezkednem, telített volt a szakma.

Egy jó nevű maszek divattervezőnél dolgoztam, majd mikor már őket is lehetetlenné tették, műszaki rajzolóként kaptam állást egy akkor induló, NIM-hez tartozó tervezőirodán, ami egy zuglói gyár területén működött. Csoportfőnököm, egy újpesti technikus motorral járt dolgozni és a budai hegyekbe is, ahol katonaszökevény barátja és összeesküvő csoportjuk tagja bujkált. Ő vitte neki az élelmet, tiszta ruhaneműt és a híreket. Akkoriban a benzint jegyre adták és neki nem volt elég. Egy akkor Budapesten tartózkodó külföldi barátomtól kértem részére benzint, amiért ő ment el.

Kevéssel ezután (1951. április 16-án) a 7-es busz gellérthegyi megállójánál, ahol egyedül vártam, megállt előttem egy személyautó, majd a hátam mögött egy férfihang szólt, hogy szálljak be. A Fő utcai ÁVÓ-ra vittek, ahol a folyosón a szokásos „arccal a falnak, kezek hátul”. Eltöltöttem pár órát, mire behívtak. Sok kérdés közt volt az is, hogy mivel jár be a főnököm Pestre, és hogy az a motor sok benzint fogyaszt ugye? Akkor esett le – ahogy mondják – a tantusz. De őket nem a benzin érdekelte, hanem az összeesküvés, amiről én sem akkor, sem a további kihallgatásokon nem tudtam, és ehhez tartottam magam. Nyár vége lett, mire átadtak a börtönnek. Ha jól emlékszem, ’52 őszén vittek el bennünket egy nagyon ócska rabomobillal Sátoraljaújhelyre. A deszkalapok közötti hasadékokon át az utat figyelve láttuk, hogy észak-kelet felé haladunk. Azt hittük, hogy az orosz határ felé megyünk és ott át is adnak bennünket. Korán sötétedett, már semmit nem láttunk a gyéren megvilágított utakon, utolsó megfigyelt, illetve még látott felirat Miskolc volt. Megálltunk végre éhesen, fáradtan és félve.

Sátoraljaújhelyen voltunk nagyon hideg zárkában, ahol fűtés nélkül éltük meg az elkövetkező heteket. Írhattunk egy levelezőlapot, hogy mostantól se levél, se látogatás, nevünk sincs, csak számunk. Havonta jöhet egy tisztasági csomag, szappan, fogkefe, fogkrém, zsebkendő, vatta. Meleg ruhánk sem volt, akit éppen abban tartóztattak le, az a letétből kapott vissza, amikor már kezünk, lábunk kicsit megfagyott, a bakancsokban, amik vagy szorítottak vagy csónakázni lehetett bennük. Az étel rossz is volt, meg kevés is. A reggeli rántott leveshez vagy kávéhoz megkaptuk a napi kenyéradagot, egy kilós kenyér harmadát. A zárkák lakóit gyakran cserélgették, nehogy összeszokjanak. Az őrök nők voltak, nem volt köztük Kazinczy-díjas. A parancsnokot ritkán láttuk. Zárkáink az emeleten voltak nagyon szép kilátással, ha felálltunk az ágyra. Az alattunk lévő emeleten férfiak voltak, köztörvényesnek kinevezett, szerencsétlen, földtől megfosztott „kulákok” vagy műhelyüktől megszabadított iparosok. Emlékeim szerint összesen kétszer fürödtünk, a mosókonyhában öt fateknő, két nagyobb, három kicsi, a nagyban hárman, a kicsiben ketten.

Egy számunkra szép napon fekete zászlót láttunk valamelyik épület falán. Sztálin „atyánk” meghalt és bennünk a soha ki nem halt remény erősödni kezdett. Nyár lehetett, az ősz újra költözést hozott. Elvittek bennünket Kalocsára, lényegesen emberibb körülmények közé.

Még a Fő utcán megvolt a tárgyalásom. Első fokon életfogytiglanra ítéltek, és belenyugodtam, a kirendelt ügyvédem kérésemre tudomásul vette, az ügyész viszont súlyosbításért fellebbezett, azaz kötélért. Így nem lettem jogerős. Második tárgyalásom három hónap múlva, az ügyész már egy mások ember volt. Levették az ítéletemet 10 évre, amiből aztán 67 hónapot le is töltöttem.