ÉRZI, HOGY MÉG ÚTON VAN
Beszélgetés Péterfy László Kossuth-díjas szobrászművésszel,
a Memento emlékmű alkotójával
A távolsági buszmegállótól enyhe kaptató visz fölfelé. Együtt baktatunk. Az út mentén cserjék, fák, bokrok rejtik a Pilisből alant leszaladó patakot. Megállunk egy pillanatra, mert amott kirí egy laboda, amit ritkán láthat pesti. Neki azonnal Szergej Jeszenyin sorai jutnak eszébe – amiként Rab Zsuzsa megmagyarította: „Bokraink közt már az ősz barangol,/ kóró lett a fényes laboda./ Zizegő, szép zabkéve-hajadról/ nem álmodom többé már soha.”
Péterfy László szobrászművész házát nem lehet eltéveszteni, „veretes” székelykapu és kerítés őrzi. Bent mindenütt erdélyi tárgyak fogadják a látogatót.
– Ezektől érzem magam otthon – mondja az alkotóművész. – Olyan környezetben gyerekeskedtem, gyakorlatilag ebben, mert otthonról minden fontos dolgot áthoztam, ami gyerekkoromban körülvett. Egyszerűen a létemhez tartozik. Most sem tudok meglenni anélkül, hogy ne lássam ezeket a régi tárgyakat, mert ezek őrzik legjobban az emlékeket.
– Túl a harmincadik életévén, 1966-ban, miért jött át Magyarországra?
– Akkor már házas voltam, feleségem, Jékely Adrienne volt, akit a román hatóságok egyszerűen nem engedtek Erdélybe átköltözni. Sajnos, 2016-ban elvesztettük őt…
– Amikor áttelepült, a magyar népi mesterségeket támogató mozgalom egyik szervezője lett. Azután mégis Makovecz Imrével kezdett dolgozni. Ez hogyan történt?
– Makovecz Imrével 1974 nyarán ismerkedtem meg Tokajban, egy népművészeti táborban. A város nemcsak a ma is népszerű írótábornak adott otthont, hanem itt rendezte meg a Népművelődési Intézet is azt a kéthetes tábort, amelyen a díjat nyert fiatal népművészeket látta vendégül. Abban az évben a népművészeti táborozást nemcsak az írótáborral rendezték egy időben, hanem véletlenül egybeesett egy harmadikkal is, a rajztanárok nyári táborával, ahol számos olyan képzőművész is jelen volt, akik érdeklődtek a népművészet iránt. A találkozásokat nem kellett különösképpen megszervezni, mert a tokaji pincékben, a borospohár mellett, mindenki összegyűlt. Ezekre a beszélgetésekre hívtuk meg Imrét, aki tanulságos előadásokat tartott.
– Elsőként a Makovecz-tervezte sárospataki művelődési házhoz készített két oszlopszobrot mészkőből: az egyik a nagyszentmiklósi kincs „égberagadási” jelenetét, a másik a csodaszarvas-legendát szimbolizálja. De készített angyalszobrokat is, többek között a paksi Szentlélek katolikus templomba. Ezek teljesen belesimulnak az épület stílusába. Hogyan hatott önre Makovecz Imre? Volt-e ebben a kapcsolatban viszonosság?
– Azok az angyalok, amiket Pakson látott, később, többször megjelennek Imre építményein. Megpróbáltam olyan angyalokat formálni, amilyenek ehhez a csodálatos épülethez illeszkednek. Úgy gondolom, hogy a paksi templom egyik legszebb, legmerészebb épülete Imrének, ami a későbbi munkásságára is nagy hatással volt. Egy szobor formáját és megjelenését alapvetően meghatározza az, hogy az ember milyen anyagot választ. Az anyagválasztás az adott körülményektől függ. Ezek az angyalok tölgyfából készültek.
– Ön többéle anyaggal is dolgozik: fa, bronz, vörösréz lemez, mészkő, de volt a keze alatt márvány és terrakotta is. A téma miatt választja meg az anyagot vagy abban az adott anyagban látja meg a témát?
– Szerencsés lenne, ha a szobrász a témáját beleláthatná az adott anyagba! Leggyakrabban köztéri szobrokat készítettem, és azoknak konkrét helyre van, konkrét környezetbe. Szabad térben elhelyezett szobor időtálló anyagot kíván. Ez az anyag kő vagy bronz. Kezdetben kőszobrokat faragtam, többek között Siófokra a szívkórháznak, Tatabányára az idősek otthonának; későbbi szobraimon a kő és a bronz együtt szerepel. Ilyen – többek között – az ’56-os emlékmű Kispesten, a tokaji Szent István-szobor; ilyen az „Akiknek az életét tönkretette a kommunizmus” című, a Tabánban elhelyezett emlékmű is, amit Makovecz Imrével közösen készítettünk.
– Hajdanában volt egy olyan tantárgy, hogy „élettelen természet”. És az egyik tananyag a kőről szólt. Pedig szerintem a kő az él.
– Igen, én is úgy gondolom, hogy él!
– Egyébként a kövekkel azért már nagyon régen megbarátkozott, mert tanulmányozott régi sírköveket, képeket is készített, és kötetben kiadta. Ez a hagyományőrzés része?
– A sírkövek? Közvetlenül nincs közük az én kőből faragott szobraimhoz. A néprajz nem nagyon foglalkozott ezzel a sírjel-típussal, jóformán csak a paraszt temetők kopjafáira, fejfáira figyelt. A falusi temetők régi sírköveivel nem nagyon törődött a néprajztudomány, pedig ez egy külön világ, a tárgyi népművészet külön fejezete. A népművészet iránti érdeklődésemet a kolozsvári főiskolából hozom, ahol Kós Károly tartott nekünk kurzust a népi építészetről, a népi kultúráról. Érdeklődésem másik felét otthonról hozom: felmenőim, apám, nagyapám és folytathatnám a sort, protestáns lelkészek voltak a Székelyföldön. Egy olyan parókián nőttem föl, a Kisküküllő menti Nagykenden, ahol a régi templom mellett, ahogy az szokás, ott van a temető. Ez volt gyerekkorom legnagyszerűbb játszótere. Ennél szebbet és jobbat elképzelni nem lehet, mint egy ilyen elhagyott vagy kevéssé gondozott falusi temetőben gyereknek lenni, ami tele van bokorral, fával, ide-oda dülöngélő sírkövekkel.
Valamikor az 1970-es évek elején, éppen otthon voltam, eszembe jutott, hogy én milyen nagyszerű bújócskákat játszottam ott. Volt egy kedvenc búvóhelyem, ahol soha nem talált meg senki. Megkerestem ezt a sírkövet, ránéztem – és mit láttam? Nemcsak feliratot, hanem egy gyönyörű vésetet, egy stilizált fát! Olyanszerű, mint a középkori falfestmények fái, szív alakú levelekkel, és egy fejszét, amit keresztben a fa törzsére véstek. Világos volt a kép: az élete fáját a halál kivágta! Akkor rádöbbentem rá, hogy ezeknek a faragványoknak mondanivalójuk van: ez egy jelképrendszer! Sorra vettem a régi sírköveteket, kiástam az elsüllyedteket, végül azon a nyáron lerajzoltam körülbelül három-négyszáz régi sírkövet, és ez engem akkor nagyon föllelkesített. Először erről a temetőről írtam egy ismertetést, ami a Folklór Archívum 1974-es sorozatában olvasható. Majd kiterjesztve a vizsgálódást távolabbi falvak temetőire, egy bővebb tanulmányban – ami ez évben jelent meg – Marosszék temetőinek régi sírköveit mutattam be.
– Legtöbb művének a témája a hithez, a valláshoz kötődik, ez abból a szellemi környezetből adódik, amiben fölnevelkedett?
– Úgy vallom, hogy hívő ember vagyok, bár nem gyakorló református. Amíg otthon voltam, természetesen apám minden prédikációjára elmentem. Református nevelésben nőttem fel, a Marosváráshelyi Református Kollégiumba jártam, ami az 1940-es évek közepén, még teljesen klasszikus formájában működött, és ezt a hagyományait nem lehet elfelejteni. Ha az ember belenő ebbe a világba, akkor nem is teszi fel magának a kérdést, hogy én most hiszek vagy nem hiszek.
– Több alkotása készült hősök, áldozatok emlékére. De miként képes azonosulni a sorsukkal lélekben, gondolatban, úgy, hogy kőben, anyagban meg tudja formálni?
– Aki a kommunizmus évtizedeiben nőtt fel, ahogy mondani szokták: szocializálódott Romániában, annak bőven volt lehetősége megtapasztalni, mit jelent a nemzetisége, és – esetemben – a társadalmi helyzete miatti szorongás, üldöztetés. 1956-ban húszéves voltam, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán tanultam. Mindent tudtam, mindent átéreztem. Ezt próbáltam kifejezni a kispesti ’56-os emlékművemen, ami, úgy tudom az elsők között készült az ’56-os emlékművek sorában. Ha lenne olyan csoda, hogy amikor tovább kell mennem azon a végső úton, és valamit magammal vihetnék, ez lenne az.
– Az 1945 és 56 közötti kivégzettek, áldozatok emlékműve, amit 1997-98-ban készített, és a Memento címet kapta, hogyan él önben?
– Vitéz Fehérváry István keresett meg az emlékmű gondolatával. Akkortájt tért haza Amerikából és Politikai Elítéltek Közösségének megszervezésén munkálkodott, hogy összehívja, összetartsa azokat a politikai okokból meghurcolt, bebörtönzött, akik a kommunista rendszer első áldozatai voltak. Nagyon nehezen megoldható feladat volt számomra, ugyanis akkortájban több emlékmű készült, részint ’56-tal, részint a rendszerváltással kapcsolatosan. Tehát, hogy úgy mondjam, egy csomó kifejezési lehetőséget, amit az ember plasztikában megoldhat, azokat már előttem elkészítették, és nem akartam utánozni őket. Többszáz emberről volt szó, akiket ’56 előtt kivégeztek, politikai okokból, ilyen-olyan ürüggyel, de nagy részük a legfontosabb és a legtevékenyebb, tehetséges, értékes réteget jelentette; akik nem menekültek el a háború alatt. Rájuk kell felhívja a figyelmet a Memento: az 1945 és 56 között kivégzettek emlékműve.
– A Politikai Elítéltek Közössége és a Memento valahogy úgy egybeforrt, hogy szinte szimbóluma lett a szervezetnek.
– Sok elképzelés tervét gondoltam végig, sok fejtörést okozott annak idején, hogy oldjam meg a több száz név megjelenítését olyan formában, hogy ne csak egy fal legyen, felvésett nevekkel hanem a plasztika, a forma nyelvén többet fejezzen ki? A szobrász mindig térben gondolkodik. Végülis azt a megoldást választottam, hogy egy utat vezetek át egy többlépcsős magaslaton, ennek tetején két egymáshoz közeli fal képez szűk folyosót, melyen az áthaladó két oldalt a neveket olvashatja, és ha föltekint, az áldozatok stilizált arcait néznek rá. Ha ilyen szűk folyosón át vezet az út, az ember ösztönösen szorong. Így maga a tér sugallja a várt hatást, a történet nyomasztó hangulatát. A szemlélő, ilyen közelségben, szinte azonosulni kénytelen ezekkel a megkínzott és meggyilkolt arcokkal. Pistáéknak nagyon-nagy munkájuk és gondjuk volt, hogy amit én elképzeltem, ez fölépüljön.
– Visszacseng egy szó a fülemben, amit említett: út. Ha ön visszanéz arra az útra, amin eddig járt, és komoly elismeréseket kapott: mint a Magyar Művészetért-díj, Kodály Zoltán-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztkeresztje, Kossuth-díj, mennyire elégedett? Mennyire érzi azt, hogy teljes ez az út?
– Nem tudom, nem tudom, hogy az-e. Még úgy érzem, hogy megyek. Most még az úton vagyok, de már talán a vége felé. A kitüntetések, melyekre nem voltam fölkészülve természetesen boldoggá tettek. Azok, akik hasonló sorsban nőttek fel, akiknek életkörülményei olyan sorsot szántak, mint nekem – úgy gondolom – nem nagyon alakítottak ki magukban elvárásokat, nem készültek jutalmakra, ünnepi pillanatokra. Nem is gondoltam arra, hogy bármiért is kitüntetéseket kaphatok. Álszerénység nélkül mondhatom nem számítottam rájuk.
– És ezen az úton most milyen állomás van?
– Most? Az öregség állomása van.
– Dehát alkot. Arra gondoltam.
– Most egy Arany János-portrét készítgetek, egy kicsit halogatva, hogy minden napon legyen mit csinálnom.
– Nehéz lehet, hiszen Arany Jánosról számtalan alkotás készült. Mit tud többet felmutatni róla?
– Sok kép, rajz, szobor készült róla, de kevés fénykép. Egyetlen hiteles fényképem van, amin talán ötvenéves, ebből próbálok kiindulni. Egy szép, okos, magyar parasztarcot látok. Ha egy, a magyar kultúrától idegen nézné, talán eszében sem jutna, hogy egy nagy költőt ábrázol. Nincs lobogó haja, nincs szenvedélyes szemöldöke, nincs a gondtól, gondolattól összeráncolódó homloka, nincs távolba néző, töprengő tekintete. Semmi póz nincs benne, ez egy józan, gondozatlan bajuszú parasztember arca. Azt a világot kellene megmutatnom, kifejeznem, azt keresem, ami benne él; nem amit látok, hanem amit tudok, hogy mögötte van. Egyelőre küszködöm. Mindig vannak olyan napok, vagy olyan hetek, amikor úgy látom, hogy a korábbi állapotában kifejezőbb volt, és közelebb voltam a célomhoz. Aztán újra kezdem.
– De érzi, hogy meg tudja ragadni ezt a különleges, rendkívüli, intelligens paraszti vonást?
– Ezt keresem…
Ahogy kifelé jövünk a házból, egy kerti fal tetejéről kőarc néz utánunk. Régi lehet, mert a moha megtelepedett a feje búbján. – Látja, ’haja nőtt’ – mondja nevetve. S hozzáteszi: Ezt még akkor faragtam, amikor ideköltöztünk, de nem lett befejezve. Csodálkozom, be lehet fejezni egy művet? Pár másodpercig gondolkodik, azután válaszol: nem, nem, csak abbahagyni…
Vennes Aranka