Budapest, 1930. január 26.

A Millennium évében, 2000-ben ugyancsak épp Nagyboldogasszony szent ünnepén P. Borsos József pálos perjel áldásával felavattuk a börtön falán elhelyezett emléktáblánkat. Azóta immár hagyománnyá vált, hogy minden évben ezen az ünnepen a szentmise után tartjuk meg koszorúzással egybekötött megemlékezésünket.

Sajnos több ezer itt raboskodó bajtársunk közül már egyre kevesebben tudnak megjelenni ezeken a találkozásokon, sőt sokan ezt a felemásra sikeredett rendszerváltást sem élhették meg. Abban viszont biztos vagyok, hogy mi, akik itt lehetünk, őszinte, meghitt lélekkel emlékezünk egy-egy elveszített bajtársunkra, zárkatársunkra, akikkel együtt, egymást erősítve viseltük a kegyetlen börtönéletünket.

Ma már tudjuk, hogy 1950 elején a női elítéltek elszállítása után szovjet mintára, az ÁVH igénye szerint átalakították a márianosztrai börtönt. Még a fákat is kivágták, a kerteket, zöldövezeteket megszüntették. A fő cél az volt, hogy minél rosszabb, embertelenebb körülmények közé kerüljünk. 1950 utolsó napjaiban, de főleg 1951 elején megindult a börtön feltöltése. Én is ebben az időszakban kerültem ide a Gyűjtőből.

Kezdetben, a későbbiekhez képest még tűrhetőek voltak a körülmények. Hamarosan, miután Rákosi kedvencét, a szovjet börtönviszonyokat jól ismerő K. alezredest nevezték ki börtönparancsnokká, az itteni élet rendkívül keménnyé vált. Első lépésük az volt, hogy a régi őröket felcserélték fanatizált, agymosáson átesett pártkatonákkal. Az ő szemükben már gyűlölt ellenség voltunk és akként is bántak velünk. A rabok verése, az önkényes fenyítések, a durva bánásmód napirenden volt.

Eszköztárukhoz tartozott:

  • nedves, télen fűtetlen, keménypadlós, sötét- vagy magánzárka
  • a kurtavasba való behúzás
  • a súlygolyókkal nehezített lábbilincs (a rabok bokájára 8-16 kg-os bilincset kovácsoltak és ezt kellett viselniük éjjel-nappal, több héten keresztül)

Mindezek jelentős kosztcsökkentéssel is jártak. Élvezettel alkalmazták a levélírás és látogatás megtiltását, amivel a hozzátartozóinknak is nagy fájdalmat okoztak.

Ebben az időben Márianosztra már a börtönök büntetőintézete volt. A különböző börtönökből a fegyelmi büntetésre ítélt rabokat ide szállították, ahol „különleges bánásmódban” részesültek. A zárkában kétszer-háromszor annyi rabot helyeztek el, mint amekkorára ezeket méretezték. Télen fűtés alig vagy egyáltalán nem volt. Csíkos vászonruhában, éhezve, fázva, meggyötörten, de lelkiekben megedződve vártuk a tavaszt, ami reményeink szerint a kommunista terror bukását, rabnyelven a bukfencet is meghozza.

Az MZ-ben egy évet töltöttem. Itt helyezték el a kommunista terror ellen fellépő összeesküvőket, szervezkedőket, hűtleneket, a háborút megjárt katonatiszteket, de nagyon sok egyházi személy is volt közöttünk. Érthető okokból az itt őrzött raboktól tartottak a legjobban, mert ezt a társaságot alkalmasnak tartották egy börtönön belüli szervezkedésre és külső kapcsolatok felvételére is. Talán ilyen okok miatt, főleg 1953 végéig, a bírói ítélet letöltése után Márianosztráról nagyon kevesen szabadultak. Egyeseket internáltak, másokat meg visszavittek az ÁVH valamelyik pincéjébe egy kis utókezelésre.

Különös gondot fordítottak a zárkák közötti elszigeteltségre is, megakadályozva ezzel a rabok közötti kapcsolatok kialakulását. A sétákat és a börtönön belül a rabok mozgási lehetőségeit is ennek megfelelően szervezték.

A nagy szigor ellenére 1956-ban a rafinált parancsnok aggodalma beigazolódott. A szervezkedésért elítélt F. és társai életüket kockáztatva, külső segítséggel megszervezték a politikaiak kiszabadítását. Szerencsére a forradalom előtt pár hónappal ár nem K. alezredes volt a parancsnok, mert ő itt kegyetlen vérfürdőt rendezett volna.

Nehéz idők voltak ezek, de akik hittel, fegyelmezett lélekkel, hazafias öntudattal túlélték ezeket a szörnyű éveket, nem törtek meg a börtönben, sőt közülük sokan aktívan részt vettek az 1956-os forradalomban is, vállalva az esetleges következményeket.

A forradalom vérbefojtása után sokan a megtorlás elől nyugatra menekültek, mások visszakerültek a börtönbe. Azok pedig, akik „szabadultak”, évekig jogfosztott, másodrendű polgárként élhették silány életüket.