Aranyod, 1929. április 11.

Aranyodon születtem, Zala megyében. Anyánk korán meghalt, így nagyanyánk vette át a család gondjait. 14 évesen sikerült bekerülnöm a zalaegerszegi gimnáziumba. 1945 nyarán, mikor már az egész ország szovjet-orosz megszállás alá került, egy ismerősünk azt javasolta nekünk, hogy mivel félárvák vagyunk, próbáljunk bekerülni a Protestáns Országos Árvaházba és egyúttal a fasori Evangélikus Gimnáziumba. Ez nekem és idősebb leánytestvéremnek sikerült is. 1949-ben leérettségiztem jeles eredménnyel, majd jelentkeztem a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára. Nagy meglepetésemre Veszprémbe vettek fel. Ez volt az a lépés, amivel az én kálváriám megkezdődött.

Itt ismerkedtem meg egy soproni fiúval, és úgy történt, hogy bizalmasak lettünk egymással. Ekkor már a vad kommunista diktatúra az egyetemistákat is kényszerítette az aktív részvételre a tanulás mellett. Az első évet valahogy sikerült a lehető legkevesebb részvétellel megúszni. A második évben ez már nehezebb volt, és a suttogó hírekből tudtam meg, hogy engem is a reakciósok közé sorolt be az egyetemi pártszervezet. Ez idő tájt bizalmas társam megkért, hogy segítsek neki egy kis dolog elvégzésében. Aktív munka nem volt, csak figyelnem kellett a személyes biztonságára. Dolga végeztével elmondta, hogy ő egy titkos mozgalom tagja, röpcédulákat oszt szét, ellenállásra buzdítva a lakosságot. Még hozzá is tette, hogy ettől kezdve én is be vagyok avatva, és a legszigorúbb titoktartást vár el tőlem. Én azt mondtam, hogy óvatosság és körültekintés ellenében megteszem ezt, különben nem számíthat többé rám.

Egy hétre rá Pestről egy fiatal katonatiszti iskolás jött le, aki a szervezkedés vezető tagja volt és engem is bemutatott neki. Közben ő aktív kapcsolatot tartott fenn a szervezkedés többi vezetőivel. Október közepén ez szombathelyi származású egyetemista barátunk visszajövet a hétvégi szülői látogatásról, jelentette nekünk, hogy több fiatal korú embert bevittek a helyi ÁVÓ-ba és semmi hír sincs róluk azóta. Én bizalmasan kérdeztem tőle, hogy van ennek a hírnek valami vonatkozása a szervezkedéshez? Ő ezt nyomatékosan tagadta. Január 20-án aztán jött az ÁVÓ érte és a következő napon énértem. Csak a bírósági tárgyalás előtt tudtam meg, hogy az egész szervezkedés lebukóban volt már, még mielőtt én részt vettem benne.

Háromheti, a szokásos ÁVÓ kihallgatás után, kb. 25 társsal együtt két rabomobilban felvittek Pestre a Markó utcai börtönbe, és április 4-én a Jónás tanács három társunkat halálra, a többit pedig pár évtől életfogytig tartó börtönre ítélte. A következő állomás rabságomban Márianosztra volt, ahol a legbrutálisabb bánásmódban részesültem az állandó éheztetés mellett. Ez csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Várpalotán, mint rabbányász töltöttem a rám mért hat esztendő rabság nagy részét.

  1. június 12-én szabadultam, ekkor már a büntetésem majdnem teljesen lejárt. Mint segédmunkás tudtam csak elhelyezkedni és azt is csak rendőri felügyelet alatt. A forradalom leverése után én úgy ítéltem meg a helyzetem, hogy nekem Magyarországon nincs jövőm, és én már az év november 4-én este Ausztriában voltam, mint ahogy több ezer magyar menekült. Ott egy hónapi tájékozódás után elhatároztam, hogy Angliába megyek, mert tőlük kaptam ígéretet, hogy újra felvehetem egyetemi tanulmányaimat, és ösztöndíjat is kapok tanulmányaim befejezéséig, feltéve, ha átmegyek a szükséges vizsgákon. Az első fokú egyetemi végzettség itthon három évig tart. Én ezt sikeresen elvégeztem és még egy évet rászántam, hogy megszerzek egy magasabb fokú egyetemi képesítést, ami egy év további képzést követelt. Bizony nem volt könnyű dolog felvenni újra az egyetemi szigort hat évi kihagyás után. Különösen az első év volt nekem szokatlanul nehéz, de a rákövetkező évek mindig könnyebbnek bizonyultak és már élveztem újra diáknak lenni.

Az egyetem sikeres befejezése után állást kaptam a British Gas kutatóintézetben, Solihallban, amely csak egy néhány mérföldre fekszik Birminghamtől, ahol egyetemi tanulmányaimat végeztem. Itt telepedtem le, angol lányt vettem feleségül. Húsz évi munka után egy privát céghez mentem, mint fejlesztő mérnök, de két év után a cég a fejlesztést felszámolta, így munkahelyem megszűnt. Ekkor elhatároztam, hogy a nyugdíj eléréséig lévő pár évet mint a magam embere töltöm el, és egy kis haszonjárművel ebédet hordtam iskolákhoz.

1996-ban nyugdíjas lettem és 2003-ban elhatároztam, hogy életem hátralévő részét szülőföldemen élem le, és visszatértem Magyarországra.