A Politikai Elítéltek Közösségébe belépők sok borzalmon mentek keresztül.
Van mit elmondaniuk.
Ezen az oldalon a Velük készült interjúkat részben vagy egészben közöljük. 

Az alábbi tagok interjúi olvashatóak:

Dr. Bod Magdolna (interjú

Csát József (interjú és cikk)

Dr. Dobovics Miklós

dr. Ernst Ervin

vitéz lovag Halász Árpád

Dr. Halmos Béláné (szül.: Lábár Katalin)

Horváth György

Horváth István Dénes

Kosztolányi Károly

vitéz Kövesd Ferencdr

Mirkovics Margit

Nyírfás Dezső

Sárossy Gyula

Dr. Sóvári Miklósné Nánássy Judit

Szabó Lajos

Szűcs Ágoston Istvánné, Benyovszky Évamária

Szűcs Ágoston István

vitéz Tolner István

Tóth Iván

Vaszkó Tamás

dr. Bod Magdolna 

Születési idő: Székesfehérvár, 1930. december 9.
Katolikus lettem, mert édesanyám katolikus volt és katolikus szellemben neveltetett. Iskoláimat Székesfehérváron végeztem. Az Árpád házi Szent Margit leánygimnáziumban érettségiztem. Lelkes tagja voltam a Mária Kongregációnak és a cserkészcsapatnak. Székesfehérváron Prohászka Ottokár püspök és Kaszap István szelleme jelen volt a város életében és a diákok tudatában.
1948 augusztus második felében Esztergomba mentünk – több iskola kongreganistái – hogy jelen legyünk azon a hagyományos felajánláson, amelyet 1948. augusztus 15-én Mindszenty bíboros hercegprímás végzett Esztergomban. Csodálatos és maradandó élmény volt ez számomra. Másnap Mindszenty bíboros a mi kis 28-30 fős csoportunkat fogadta a Prímási Palotában. Az az élmény, amit ott átéltem, az egész életemre meghatározó lett. A bíboros bejött hozzánk a fogadóterembe, rövid beszédben felhívta a figyelmet arra, hogy nagyon nehéz időszak vár Magyarországra. Kért bennünket, hogy soha ne legyünk hűtlenek vallásunkhoz, se hazánkhoz. Ami engem igazán megrázott, az az volt, hogy elkezdett zokogni. A szeméből patakzott a könny le a mellkeresztjére és a reverendájára. Néma zokogással áldást osztva elhagyott bennünket, kiment a teremből. Ez az élmény a mai napig igen nagy hatással van rám.

Érettségi után az első évben ne vettek fel az egyetemre, de a második évben a Budapesti Műszaki Egyetem Veszprémbe kihelyezett Nehézvegyipari Karára nyertem felvételt. Ez lett később a Veszprémi Vegyipari Egyetem. Itt szereztem vegyészmérnöki diplomát 1954-ben.

1956 volt a második fordulópont az életemben. Csodálatos, emberi értelemmel és logikával nem magyarázható lelkesedés árasztotta el az országot. Egészen különleges szabadságvágy mutatkozott meg az embereken. Sajnos tudjuk a végkifejletét ennek a kéthetes csodálatos küzdelemnek. Cserbenhagytak, kiszolgáltattak bennünket. Következtek az elhurcolások, az internálások és a kivégzések. Két-háromnaponként lehetett olvasni, hogy kiken hajtották végre a halálos ítéleteket. Ekkor gondoltam arra, hogy az ember ilyen. Van benne gonosz, van benne jó. Ami akkor történt velünk, az nagyon gonosz volt.

Ekkor gondoltam arra, hogy a Történelem Ura, a Mindenható Isten tud csak igazságot tenni ebben a gonosz világban. S valahol, valamikor az ő szabadító hatalma meg fog nyilvánulni.

Ez ösztönzött arra, hogy bekapcsolódjak egy olyan vallási csoportba, amely kimondottan karitatív tevékenységet végzett. Ugyan mondták egyesek, hogy ebből baj lehet, mert ezt az államvezetés nem nézi jó szemmel. Én arra gondoltam, hogy a beteglátogatás, a jótékonykodás nem büntetendő cselekmény. Tévedtem… Végül kiderült, hogy ez bűncselekménynek számít, mert nem állami keretek között végeztem, hanem vallási alapon és csoportosan. Ezt a tevékenységet államellenes szervezkedésnek minősítették. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy tevékenységemet államellenesnek minősítették. 1961. február 6-án sok papot és civilt letartóztattak. Engem akkor még nem, de két héttel később néhány napra igen. A kihallgatások során józanésszel megmagyarázhatatlan rosszindulattal találkoztunk.

Húsz hónapra elítéltek, amiből magánzárkában voltam két hónapig a Fő utcában. Utána Kalocsára kerültünk, ahol varrodában dolgoztam. Férfiruhákat, orvosi nadrágokat, munkaruhákat varrtak a rabok. Ezért a munkáért fizetség járt, amiből a börtön levonta az étkezés- és szállásköltséget. Egy nagyon érdekes mozzanatot szeretnék megemlíteni a perünkből. Hatodrendű vádlott voltam a héttagú csapatban. A tárgyalás a Fő utcai épületben volt, ahol három évvel korábban a Nagy Imre per zajlott.

A letartóztatásom előtt tudományos kutató voltam. Bizonyos eredményeket sikerült elérnem egy földtani jelenség konkrét meghatározásával kapcsolatban, amelyről külföldi tudósok is tudomást szereztek. Ugyanis 1959-ben a Magyar Tudományos Akadémián rendeztek egy geokémiai konferenciát, amelyen a kutatási eredményeimről is volt egy előadás. Egy szovjet professzor akadémikus annyira reálisnak, célravezetőnek tartotta a kutatási eredményeimet, hogy elkérte az előadás szövegét és leközölte a Szovjetunió Tudományos Akadémia közleményeiben is angolul.

A tárgyalásomra 1961. július 17-én került sor. A tárgyalást dr. B. István tanácsvezető bíró vezette. Ennek a tanácsvezető bírónak nagyon rossz híre volt a politikai elítéltek körében. Amikor rám került a sor, különös eset történt. Körülbelül két héttel a tárgyalás napja előtt postán megkaptam mind a Szovjet Tudományos Akadémia, mind a Magyar Tudományos Akadémia különlenyomatait a cikkemről. A különlenyomatot 1-1 példányban elvittem a védőügyvédemhez. (Ugyanis a tárgyalás napjáig én szabadlábon voltam.) A védőügyvédem ezeket a különlenyomatokat a periratomhoz csatolta. Dr. B. a kezébe vette a cirill betűs különlenyomatot, és megilletődött arckifejezéssel, mint valami szent szöveget tartotta a kezében, és szaggatottan a következőket mondta: "Bod Magdolna, akinek a kutatási eredményeit a Szovjet Tudományos Akadémia lapja is leközölte… és hisz Istenben… hát ki érti ezt?" Őszintén sajnáltam szegényt, mert ő ezt nem is érthette. Ez az érzelmi kitörése sem lágyította meg irántam a szívét. És bizony húsz hónapra elítélvén még aznap megkezdhettem a börtönbüntetésem letöltését. Még egy ideig a Gyorskocsi utcában őriztek bennünket, majd szeptember hó folyamán rabomobilban Kalocsára szállították az ún. vallási peres elítélteket.

Mielőtt a kalocsai börtönben átélt eseményekre rátérnék, szeretnék még egy különös elgondolkodtató esetet leírni. 1961. július 17-én tartóztattak le s egy nagyon homályos cellába zártak, amelyben állandóa égett egy idegesítő, szórt vörös fényt árasztó körte. Nagy néha leoltották, akkor egy kicsit megnyugodott a szemem, viszont ilyenkor a cellában annyira sötét volt, hogy olvasni sem lehetett volna. Teltek-múltak a napok, talán már 2-3 hét is elmúlhatott, ám engem nem vittek sétára, holott – ahogy később megtudtam – hetenként egy-két ízben félórás séta kijárt volna.

Egy napon nyílt a cellaajtó, megragadott egy fegyőrnő, rohant velem a liftig, ahová belökött, s elindultunk – emlékeim szerint – felfelé. Amikor megállt a lift, kitépett onnan, rohanva elindultunk valamerre, s akkor néhány percig egy nagyobb udvarban, szabad levegőn találtam magam, majd hatalmas, sietős léptekkel egy keskeny ajtóhoz lökött, és rám kiáltott: "Na, menjen be!". De nem tudtam bemenni, mert olyan fényözön volt a helyiségben, hogy nem láttam semmit, elvakított a rám zúduló nagy fényesség. Valami szitok-féle hagyta el a fegyőrnő száját, és egy hatalmasat lökött rajtam. Akkorát, hogy előreestem. De akkor már nemcsak a fény, hanem a forróság miatt is iszonyúan elkezdett hasogatni a szemem, sőt patakokban megindultak a könnyeim is. Viszont a fájdalom jelentősen csökkent, ha csak a járófelületet néztem. Ezért hason fekve maradtam és se jobbra, se balra nem tekintettem. Szerencsére a fegyőrnő hagyta, hogy fekve maradjak. Egy idő múlva visszanyertem a látásomat, felültem és körülnéztem. A helyiségnek – ami a magányzárkás rabok sétáló udvara volt – minden fala hófehérre volt meszelve. A séta napján ragyogó napsütés és rekkenő hőség volt. Úgy emlékszem, hogy a sétáló udvar négy falának a tetejére drótsövényt szereltek, amelyre enyhén meghajlított műanyag lemezeket helyeztek. Lehetséges, hogy ezek a lemezek gyűjtőlencseként működtek, s ezáltal koncentráltabb fény eshetett a fehér falakra, ami jelentősen fokozta a visszavert fény erősségét. Nem csoda, hogy elvakított. A 2-3 hetes fényszegény állapotból minden átmenet nélkül kerültem a fényözönbe. Hálát adok az Úristennek, hogy a gyaníthatóan sanda szándék ellenére sem vakultam meg.

Kalocsára megérkezve ki-ki elfoglalta a zárkáját. Munkára csak néhány hónap múlva mehettünk. Amikor elkezdtünk dolgozni, akkor már nagyon gyorsan teltek a napok. Addig volt nehéz. A munkával szinte repültek a napok. Elég hamar belejöttem a gépi varrásba. Ki gondolta volna, hogy amikor a szalagban végzett orvosi nadrágvarrás egyik fázisát vittem, akkor 1962-ben Párizsban egy nemzetközi geokémiai konferencia zajlott. Ezen igen eredményesnek értékelték azt az előzőekben említett mérési eljárásomat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a Szovjet Tudományos Akadémia is publikált. Erről azonban csak jóval később, a szabadulásom után, valamikor 1964 első felében értesültem.

Egyszercsak hívtak a cellából és karonfogva vezetett az őrmester egy terembe. Nagyon megdöbbentem azon, hogy kik voltak jelen a teremben. Tőlem távol, 6-8 méterre volt egy hosszúkás asztal. Mögötte két személy ült. Az egyikük nő volt, Hatvaninének hívták. A másik személy egy alezredesi rangot viselő, morcos tekintetű, vastag bajuszú férfi volt. Rajtuk kívül a terem tele volt magas rangú büntetés-végrehajtási tisztekkel. Nagyon sokan voltak. A parancsnokhelyettes így szólt hozzám: "Bod Magdolna! Elérkezett a harmadolás ideje. Azt, hogy változott-e a nézeteiben, a szemléletében, most szeretnénk eldönteni. Amennyiben igen, akkor szabadon bocsátjuk, feltételesen, de ha nem, akkor visszamegy a cellájába." Föltette a kérdést:

• Ha az egyház törvényei összeütközésbe kerülnek az állam törvényeivel, akkor maga melyiket választja?

Nem volt sok idő gondolkodásra, de én természetesen az egyház törvényeit választottam. Azt mondtam:

• Én az egyház törvényeit mindig kötelezőnek érzem magamra nézve.

Frenetikus hatást váltott ki ez a mondatom! Mindenki kiabált a teremben, elmondhatatlanul ócsároltak és szidalmaztak a válaszom miatt. Ez a zajongás hosszasan tartott. Majd elcsendesedtek, és a parancsnokhelyettes megismételte a kérdést. Ugyanazt a választ adtam. Ekkor már kisebb volt a morgolódás. Az elcsöndesedés után harmadszor is feltette ugyanazt a kérdést. Harmadszorra is ugyanazt a választ adtam. Természetesen megállapították, hogy semmit sem változott a magatartásom. Így visszamehettem a cellába. Nem engedtek szabadon.

Elérkezett a negyedelés. Akkor már szabadon engedtek és öt hónapon át rendőri felügyelet alatt álltam. Közben sikerült elhelyezkednem szakmunkásként egy szerves vegyipari vállalatnál, ahonnan öt év múlva Veszprémbe kerültem. Tíz évet tudományos kutatóként dolgoztam a Nehézvegyipari Kutató Intézetben. Majd Pestre jöttem. A Műanyagipari Kutató Intézetben fejeztem be a pályafutásomat. Itt nyolc évig dolgoztam. Innen mentem nyugdíjba. De még tizenhat éven át nyugdíjasként folytattam a kutatást. Nagyon érdekes és szép kutatási témákat kaptam. Ez a munkám 2002-ig tartott.

Találmányaim voltak, és az egyik ezek közül olyan jelentőségű volt, hogy abból tudtam elkészíteni a doktori disszertációmat.

1986-ban, amikor nyugdíjba mentem, rögtön jelentkeztem a plébánián, hogy egyházi munkát végezzek. Hitoktatónő lettem. Kisiskolásokat tanítottam hittanra. Elvégeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának levelező tagozatát, okleveles hitoktató lettem. Azóta nem csak a plébánián, hanem iskolában is tanítok.

A rendszerváltás rendkívül módon lelkesített, mint mindenkit. Különösen megragadott egy mondat, amelyet egy ifjú, lobogó hajú szónoktól hallottam akkor. Ez úgy hangzott: "Az oroszok menjenek haza!" Jómagam, mindazokkal együtt, akik átéltük a Rákosi rendszert, az 56-os forradalmat, a megtorlásokat, arra gondoltam, hogy ez a fiatal szónok vagy nagyon bátor és jövőbelátó, vagy rövid idő múlva le fogják tartóztatni. Hála Istennek, nem ez utóbbi történt, hanem az ország kikerült a rabságból. Ez a fiatalember ma Magyarország miniszterelnöke.

Csát József

Visszaemlékezve az 1949-es évre, jellemző események jutnak eszembe. Az év elején elítélték a később szentség hírében elhunyt hercegprímásunkat, Mindszenty bíborost. Később "egyesül a két munkáspárt" jelszóval megszületett a Magyar Dolgozók Pártja. Megtartották az első szocialista választást is, és íme, az egyedül induló szocialista párt kilencven-egynéhány százalékkal megnyerte a választásokat. (Ki hitte volna?) Az év vége felé lezajlott a Rajk-per, többeket felakasztottak (saját elvtársaikat). A belügyminiszter Kádár János elvtárs volt.

Az általános szorongás átterjedt rá, és – hova is menekülhet az ember ilyen vészterhes időkben? – vettem magamnak egy Szentírást (akkor még lehetett kapni), meg egy rózsafüzért. A kegytárgyat magammal hordtam, éjszakára a párnám alá tettem. 1950-ben egy távoli rokonom, Erzsi néni meghívott, hogy lakjam náluk a személyzeti szobában, hát odaköltöztem a Fő utca 90-be, egy utcasaroknyira az ÁVÓ-tól. A 3. emeleti erkélyről pontosan oda lehetett látni. A szoba belsejéből távcsövön nézegettem oda, míg végre Erzsi néni észrevette, és szigorúan eltiltott ettől, mondván: észreveszik és abból nagy baj származhat. A nap nagy részében a szigorlati tervemet készítettem a 2×2 m²-es személyzeti szobában.

Egyre több ismerős lebukásáról terjedt a hír. Akkori találkozásainkon leginkább B. Gyurka egy dolgozatáról beszélgettünk, amelyben egy elképzelt keresztény államrenddel szemben támasztható elvárásokat latolgattuk. Az írást elneveztük káté-nak. Aztán 1951. január 23-án, kedden elvitte az ÁVÓ E. Pali barátunkat. (Okára akkor nem jöttünk rá. Később derült ki, hogy Pali két évvel azelőtt segített egy, a Mindszenty-per idején röpcédulázni kívánó társaságnak házi sokszorosító eszközt összehozni…). Másnap hulla-fehéren tárgyaltuk az esetet. Este úgy feküdtem le, hogy az éjjel értem is jönnek. Nem jöttek. De 25-én M. Laci került sorra, és két hétre rá B. Gyurka következett. Lelkiállapotunkról nehéz lenne hű képet adni. Ekkor megállt a lebukási sorozat és kezdtünk hozzászokni állapotunkhoz. Mielőtt megszoktuk volna, 1951. július 4-én, az Independece day-en aztán mi is sorra kerültünk: B. Laci, F. Tóni, H. Béla és én. Éjjel két óra tájban Erzsi néni bekopogott ajtómon azzal, hogy engem keresnek. Bejöttek a szobámba négyen, és öltözésre szólítottak fel. Közben átkutatták a szobát. Szerettem volna a rózsafüzéremet zsebre tenni. Egy alkalmasnak vélt pillanatban a párna alá nyúltam, mire az egyik rám ordított: Mi az? Megmutattam és zsebre tettem. Néhány óra alatt végeztek, közrefogtak és mentünk az utcán várakozó Pobedához. Hátul középre ültettek, két ÁVÓ-s közrefogott, és mentünk a "műintézetbe". Pince, falhoz, homlokával támasztja a falat. Később tudtam meg, hogy ez a kopasztó. Itt leszedetik az őrizetessel a nyakkendőjét, övét, cipőfűzőjét, volt, akinek levágták a gombjait, letétbe veszik zsebei tartalmát, pénzét stb. Ide került a rózsafüzérem is. Aztán fölkísértek az első emeletre, a 3-as zárkába. Feszes vigyázz-ban állt két fogoly, az egyikben meglepődve ismertem fel T. Jószót, nálam pár évvel idősebb falumbeli bunyevác fiút, aki az akkor éppen kiátkozott Titó miatt került börtönbe. Ő már pár évet lehúzott a márianosztrai nagyházban. (Azt hiszem, szándékosan tették mellém, de nem vettem észre, hogy feladatot kapott volna.)

A kihallgatás alatt nagyobb tortúrán nem estem át. Egy alkalommal elvették a széket alólam és állni kellett vagy 10 órát. A szoba közepén állva az ablakon keresztül néztem ki, és láttam, amint Erzsi néni éppen kijön a balkonra és kirázza a porrongyot… Tíz napig voltam ott, utána rabomobil és Markó, a tárgyalásra. Amikor a felvételezőben sorra kerültem, a fegyőr szenvtelen hangon sorolta letéti tárgyaimat: egy zsebnaptár, egy pénztárca, egy olvasó… (akkor láttam újra). Utána valami torlódás miatt betuszkoltak bennünket egy használaton kívüli fürdőhelyiségbe, akkor voltunk mi "összeesküvők" megint újra együtt. Nagyon örültünk egymásnak. Volt 6 idegen is (a röpcédulázók). Az egyikre ijedten néztem – R. Albert – kicsit zavartnak látszott tépett, szakadt ruhában. Ő a másik csoporthoz tartozott, akikkel egybevettek bennünket: dr. P. Vilmos és társai címmel ment az ügyünk.

A Markóban külön-külön zárkákba tettek bennünket, nehogy a tárgyalás előtt össze tudjunk beszélni. Amikor a vezetőláncon tárgyalásra vezettek, nagy meglepetésre a folyosón láttuk szeretteinket. Ugyanis – bár senki nem tarthatott kapcsolatot családjával – egyikünknek sikerült egy szabaduló köztörvényessel üzenetet küldeni tárgyalásunk időpontjáról, ő meg riasztotta a többieket. Nosza, megindult a hajsza. A felvezető fegyőrök brutálisan elparancsolták a sopánkodó hozzátartozókat, ők meg hol menekültek, hol próbálkoztak közelünkbe jutni. Erzsók – Anti rabtársunk felesége – hátrálva magasra tartotta pólyás csöppségét, hogy apja láthassa… A tárgyaláson (1951.08.28.) Olty tanácselnök – zakója hajtókáján zászló alakú párttagsági jelvény mutatta pártatlanságát – szenvtelenül kiosztott 14-ünknek mintegy 120 évet (ebből nekem 5 jutott). Aztán szombaton, szeptember 1-jén rabszállítás, irány a nagyház, Vác. Ott 6 hét egészségügyi vesztegzár következett, amikor is hihetetlenül leromlott állapotunkat igyekeztek némileg feljavítani. Felejthetetlen volt az első hétfő, amikor is vacsorára több mint két és fél csajka lencsefőzelék jutott mindegyikünknek. Egyből bekanalaztuk. B. János társunk az mondta: Fiúk, szép halál…

Közben naponta többször gondoltam kedves rózsafüzéremre: itt van letétbe… Hat hét múlva, október 15-én átvittek a Magányzárka osztályra, négyen kerültünk egy zárkába, én M. Lacival, P. Ernővel és Z. Miskával. Az egyik sarokban egy vödör víz, a másikban egy kibli, meg törekkel töltött három szalmazsák és négy pokróc volt a "berendezés". Napunkat beosztottuk, a nyelvórák mellett (Miska nyelvtanár volt és négy nyelven tudott) mindenki saját érdeklődése szerint tartott beszámolókat. Sok csendes óránk is volt, gondolatban naponta morzsolgattam a letétemben remélt rózsafüzért.

Aztán 1953. október 15-én, napra pontosan két évre rá a Gyűjtőbe vittek, a Kisszállónak nevezett épületben levő mérnöki (és fordító) irodába. Gondolataim megint a letétemben levő rózsafüzér körül kerengtek, de nem juthattam hozzá. Aztán bekerültem egy nagyterembe, ahol dolgoztunk és aludtunk is mintegy húszan. Kaptam én is egy nagy rajztáblát, és a kétéves teljes tétlenség után nagyon jól esett a rendszeres munka. A mellettem levő rajzasztalnál M. Béla dolgozott. Ő is istenkereső lélek volt, hamarosan igen jó barátságba kerültünk. Elmesélte életét, ügyét, én is az enyémet. Kiderült irodalmi hajlama, verset, elbeszélést, novellát fogalmazott gondolatban, és elmondta nekem. Vállalkoztam arra, hogy megzenésítem egy-két versét, persze gondolatban. Egy pár hét múlva azt mondja: Mutatok neked valamit, de hallgass róla! Mutass! – mondtam. Erre benyúlt a zsebébe és mutatott egy rózsafüzért. Meglepődve és irigykedve néztem rá: Hát ez honnan van neked? Elmondta, hogy egy régi társa és jó barátja a letéti raktárban dolgozik, a napokban átrendezték a letéteket, és az egyikből kiesett. Mivel nem tudta, honnan esett ki, nem tehette vissza, elhozta nekem, mert tudta, hogy örülnék neki. Nekem is van ott egy – mondtam – az egyik helyen a letört szem helyére tusradírból faragtam bele pótlást. Hát akkor ez az! – mondta Béla, és mutatta a pótlás helyét. Hát az enyém volt!!! A csodálkozástól, az elragadtatástól nem tudtam szólni, csak meghatottan átvettem, amikor odanyújtotta: Vidd, akkor ez a tied…

Talán ki lehetne számolni annak a valószínűségét, ami mutatja, hogy mekkora az esélye a fenti esemény bekövetkezésének. Nem számolgattam. A nullához konvergál. Tudtam, hogy itt magasabb szinten történt beavatkozás, és azóta nem tudom az imádságot elkezdeni anélkül, hogy ne erre gondolnék…

De nem használom. Kegyeletben tartom, és imádkozáskor gondolatban mindig a kezemben van, mint az isteni gondviselés megrendítő példája.

https://egyetemestizedesosztalyozas.blogspot.com/2011/06/osztalyozo-kollegank-csat-jozsef.html

Az Országos Műszaki Könyvtárban pályám kezdetén ismertem meg Csát Józsefet. Újdonsült könyvtárosként csetlettem – botlottam a szakozás útvesztőiben. Jóska mindig szívesen segített a bonyolult műszaki témájú könyvek áttekintésében, a helyes szakszámok megtalálásában.
Csát József "sorsbeteljesítő" napon 1925 október 23-án született Bácsalmáson, német nemzetiségű kereskedő családban. A Zauscherek az 1780-as években kerültek Bácsalmásra, ahol az anyakönyvvezető bizonyára félreértve a bemondott nevet, Csauscher-nak írta. Nevük így módosult Csauscherre, majd 1946 nyarán magyarosították Csátra. Apjának és nagyapjának gépkereskedése volt. Az ő nagyapja Csauscher Ádám szőlőbirtokos és kereskedő építette 1926-ban lakás és bolt céljára a ma is látható Csauscher-palotát. Jóska ebben a házban töltötte gyerekkorát, öccsével és húgával együtt. Gimnáziumi éveit Budapesten a Fáy András Gimnáziumban kezdte, majd 1937-ben Szegedre került, ott a Piaristáknál végezte a 3-8. osztályt 1943-ban érettségizett. 1943 májusában – még Csauscher József néven – részt vett az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, ahol fizikából III. helyezést ért el. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán folytatta, ahol abszolutóriumot szerzett 1949-ben.Tanulmányait a Villamosmérnöki kar esti tagozatán folytatta 1964-től, 1967-ben szerzett diplomát.
1951 július 4-én az ávósok elhurcolták, majd augusztus 28-án 5 év börtönre ítélték. 1953 októberétől a Közérdekű Munkák Igazgatósága (a KÖMI) rabmérnökeként már rendszeres munkát végezhetett a börtön évek alatt a Gyűjtőfogházban működő Mérnöki Irodán. Szabadulása után 1956 áprilisától a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, majd 1957-től 65-ig a VILLENKI-ben (később Villamosenergiaipari Kutató Intézet (VEIKI)) helyezkedett el, ám börtönviseltként nem jutott előre a ranglétrán. 5 évre ítélték, de 33 évig, nyugdíjba vonulásáig, élt "deklasszált elemként".1962-ben megjelent Kapacitásmérő című tanulmánya. 1956. október 14-én kötött házasságot, egy bácsalmási lányt vett feleségül. Házasságukból két gyermek, egy fiú és egy lány született.
A kutató intézeti évek után pályáját a Műegyetem Könyvtárában folytatta, ahol szaktájékoztatóként dolgozott 65 és 69 között. 1969-ben jelent meg Héberger Károllyal és Pásztor Józsefnével közös munkája a Villamossági irodalomkutatás a Tankönyvkiadónál. 69-től 10 évig volt a VEGYTERV munkatársa. 1979-től 85-ig nyugdíjazásáig szakozóként dolgozott az OMK-ban. Közreműködésével kezdték építeni 1983-tól az OMK-ban osztályozásra használt ETO jelzetek gyűjteményét, amely magában foglalta a jelzetek természetes nyelvű meghatározását is.
Nyugdíjba vonulása után még jó néhány kiadvány létrehozásában vállalt szerepet, így kamatoztatva szakmai tudását. Közreműködött a Műszaki Könyvtárak Osztott Katalogizálási Rendszere számára kidolgozott OSZKÁR tezaurusz (Műszaki, mezőgazdasági, természettudományi és gazdasági fogalmak makrotezaurusza) létrehozásában. Szakmai lektorként vett részt Ungváry Rudolf–Orbán Éva Osztályozás és Információkeresés című 2001-ben az OSZK-ban megjelent szöveggyűjteményének munkálataiban. Közreműködött a 2005-ös magyar ETO kiadás egyes táblázatainak szerkesztésében, ellenőrzésében is.
Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc eszméinek érdekében végzett tevékenysége elismeréseként megkapta az 1956-2006 Emlékplakett Bronz fokozatát. A Budapesti Műszaki Egyetemen 2009 májusában emléklapot kapott.
Felesége elhunyta (2006.12.14.) után Jóska a Szociális Missziós Társaság Krisztina körúti otthonába költözött. Ma is aktívan dolgozik. Az otthonban a számítógépes könyvelést végzi, az otthon kápolnájában tartott szentmiséken és szertartásokon orgonál. Aktív tagja az1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közösségének, és tagja a Virrasztó szerkesztőbizottságának is.

Magam és munkatársaim nevében ezúton kívánok további tevékeny éveket, jó egészséget Jóskának!

Dr. Dobovics Miklós

Magyaralmás, 1920

Életsorsom kialakulásának felvázolását nehéz most megírnom, hiszen másokat eddig nem érdekelt e téma: nem vagyok politikus, sem újságíró vagy egyéb közéleti szereplő sem. Csupán csak egy közönséges, mindennapi magyar, akit az a megénekelt balsors régen és sokszor megtépett, de már nem hoz rá víg esztendőt sem.

A Fejér megyei Magyaralmáson születtem 1920-ban paraszt családba, 11. gyermekként. Szüleim 12 hold földön gazdálkodtak. A magyaralmási elemi iskola után a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban érettségiztem 1939-ben. Utána Budapesten kezdtem dolgozni az ország legnagyobb építőipari vállalatánál, a Sorg Rt-nél és egyidejűleg a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán tanultam.

1944 őszén behívtak katonai szolgálatra. Karácsonykor bennszorultam a budapesti gyűrűben s bevetettek az utcai harcokban is. 1945 januárja egyik éjszakáján a Nemzeti Múzeum kertjében szereltem le. Amint mód nyílt rá, hazamentem Magyaralmásra. A falut – benne a házunkat is – romokban, de szüleimet a romházunk pincéjében életben találtam! Otthon maradtam velük én is.

1946-ban Székesfehérváron beléptem a Kisgazda Pártba, ahol az ifjúsági szervezet, a Független Ifjúság megyei elnöke lettem. Az 1947. évi ún. kékcédulás választáson a Fejér, Komárom és Esztergom megyék közös kisgazda listájáról a többi között én sem kerültem be a parlamentbe a kékcédulák miatt (szerencsémre). Ezt követően visszatértem Budapestre, hogy egyetemi tanulmányaimat befejezzem. 1949-ben avattak doktorrá "cum laude". 1950-ben megnősültem, majd prof. dr. Nagy László meghívására dolgozni kezdtem mellette az Országos Munkabér-megállapító Bizottság (OMB), a későbbi Munkaügyi Minisztérium jogi osztályán. Munkakörünkbe a munkaviszonyra vonatkozó jogszabályok, kollektív szerződések előkészítése, ellenőrzése, a kormány elé terjesztése tartozott.
1951
március 13-án éjszaka az ÁVH letartóztatott, majd több órás házkutatás után bevitt a Fő utcába. A Budapesti Katonai Törvényszék augusztus 25-én hűtlenség jogcímén 5 évi börtön szabadságvesztésre, 6 évi közügyektől eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélt, melyet a másodfok 1952. április 30-án jogerőre emelt. Az ítéletet teljes egészében végrehajtották. Az ügyben több mint 30-ad magammal szerepeltünk, két halálos ítélettel. A szabadságvesztés végrehajtása Budapesten a Fő utcai katonai börtönben kezdődött, majd folytatódott a Váci Fegyházban, Nagy Imre után pedig a tatabányai XIV. akna munkahelyen, valamint a Márianosztrai Büntetőintézetben, végül a csolnoki szénbányában fejeződött be. Innen szabadultam 1956 újév reggelén. A hiányzó pár napot a bányában végzett munkámra való tekintettel feltételesen engedték el. A szabadságvesztéssel együtt kiszabott vagyonelkobzást is végrehajtották. Ennek rendezése máig sem történt meg igazából.

A Budapesti Katonai Bíróság KST. VI. 169/1990. ügyszám alatt küldött igazolása szerint a vázolt elítélést az 1990. évi XXVI. törvény 1. §-ában írt rendelkezések folytán semmisnek kell tekinteni. Ám hátrányai civil életemben még sokáig kísértek, s hatásuk ma is érzékelhető.

dr. Ernst Ervin

Budapest, 1934. október 31.

Amikor a bányából felszálltunk a reggeli műszak után, az ellenőrző kártya átadásakor a motozás előtt az őr – ezt az őrt Ivánnak neveztük – rám mutatott:

• Álljon félre! – és az ellenőrző kártyát bedugta a derékszíjába.

Ott ácsorogtam. Mind a három aknából jöttek föl a reggeli műszak után több százan. Egyesek szánakozva néztek felém, mások fejükkel biccentve kérdezték: mi van? Nyilván azt gondolták, hogy megbuktam a hipisen vagy valami hasonló. Az elsőnek érkezők már zuhanyoztak, volt, aki ebédért állt sorban. Én ácsorogtam és fogalmam sem volt, hogy miért.

Miután befejeződött a feljövetel a műszakból, Iván odaszólt:

• Jöjjön! – s odament az asztalhoz, ahol egy papírt dugott az orrom alá. – Itt írja alá!
• Mi ez? – kérdeztem, bár emlékeztem, hogy az ávósok mennyi mindent írattak alá.
• Olvassa el! Nem tud olvasni? – így Iván.

Idézés volt a fellebbviteli tárgyalásra, amelyre néhány nap múlva kerül sor Budapesten a Fő utcában. Na, ezúttal nem a börtön épületében, hanem valamivel arrébb, a Legfelső Bíróságon. S. Jancsi barátom és társam is kapott idézést. Reménykedve vártuk a fejleményeket. A tárgyalási napot megelőző este átvezettek az elkülönített részen lévő külön fogdába, ahol szétválasztva töltöttük az éjszakát. Tiszta, kimosott csíkos ruhát kaptunk. Mondanom sem kell, hogy méret utáni szabóságtól, minden lötyögött rajtunk.

Hajnalban négy órakor ébresztő. Egy darab kenyeret majszoltunk el, majd motozás (az akkor átadott kimosott csíkos ruhában nincs-e kés, revolver vagy ki tudja miféle egyéb fegyver). Nem volt. Egymáshoz bilincseltek, majd két fegyveres őr kíséretében elindultunk a falu, Csolnok irányába. A községben életemben akkor jártam első alkalommal. A központ felé lépkedtünk. Még mindenki aludt. Az autóbusz megállóban állt egy busz lezárva, talán még a gépkocsivezető is aludt. Összebilincselve, arccal a busz felé fordulva kellett várakozni. Jó negyed óra múlva jött a vezető. Felénk tekintette, aztán megszólalt:

• Na, megjöttek – és kinyitotta az ajtót.

Az őrök hátratereltek bennünket a kocsi végébe. Leültünk. A fegyveresek is elfoglalták a helyeiket. Lassan érkeztek az utasok. Álmos, kialvatlan munkásemberek. Egyesek meglepődtek új útitársaikon, mások azt hitték, hogy még álmodnak és nem ébredtek föl. A kocsi elindult. Néhány megálló volt Dorogig. A felszálló utasok reagálása hasonló volt. Megálláskor többen megvárták, hogy leszálljunk és szánakozva méregettek. Egy bányász külsejű férfi odament az őrhöz és megkérdezte, hogy adhat-e nekünk egy doboz cigarettát. Kísérőnk határozottan azt felelte: "Tilos!" Amíg a figyelem elterelődött, egy másik a zsebembe csúsztatott egy doboz Munkás cigarettát, aztán eltűntek. Én soha nem cigarettáztam. De a cigaretta érték volt és a cselekedet, a gesztus még nagyobb. A diktatúra összekovácsol.

A vasútállomáson is lopva, szánakozva figyeltek az utasok. Az Esztergom felől érkező szerelvényben külön fenntartott, zárt fülke állt rendelkezésünkre, amelyen még a függönyt is behúzták. "Nehogy valaki azt gondolja, hogy nálunk nincs szabadság." – jegyezte meg az egyik. Mi az ablakon bámultunk kifelé. Lassan haladt a személyvonat Pest felé. Óbuda, majd Aquincum állomáson már otthon éreztem magam. Újpestről gyakran jöttünk át gyalogosan a hídon ide kirándulni. Élmény volt átmenni most magán a hídon is, amelyet a háborúban felrobbantottak és csak a folyam közepén hagyták meg egyetlen ívét, hogy a hajóforgalom biztosítható legyen. Aztán mentünk tovább. Rákosrendező állomáson leszálltunk. A Nyugati pályaudvaron talán sokan lettek volna a kíváncsiskodók? Mindegy. Valaki összeállította az útvonaltervet és ezek csak végrehajtották. Itt mehettünk vécére. Együtt. Összebilincselve.

Valamelyik őr telefonált rabomobilért. Félóra múlva sürgette, de azt mondták, hogy eltévedt a jármű. További várakozás, majd megérkezett. Betuszkoltak a kocsiba. A vezetővel együtt már négyen voltunk. Levették a közös bilincset a kocsiban és mindegyikünk "saját" bilincset kapott. Lassan haladtunk. Végül megérkeztünk. Az egyik őr ment intézkedni. Ügyintézése meglehetősen hosszú ideig tartott. Idegesen, káromkodva jött vissza és velünk csak annyit közölt:

• A tárgyalást már fél órája befejezték! Mehetünk vissza!

Hát ezt volt a fellebbviteli tárgyalásom rövid története. Még egyet hozzáteszek: másnap kaptunk reggelit. A fellebbviteli tárgyalás napján egy falatot sem ettünk.

Kb. két hónap múlva – a délelőtti műszakról feljövet – Iván ismét félreállított. Várakozás. A többiek biccentései: "Mi van? Megbuktál?" Iván behív az irodába.

• Itt írja alá! Ez már az ítélet! Nincs több utazgatás!

Az ítéletet figyelmesen elolvasni nem volt idő. Aláírtam, Iván elengedett, mehettem zuhanyozni, ebédelni.

Amikor évek múlva ismét kézhez kaptam ezt az ítéletet és összevethettem az első fokon kiszabott ítélet szövegével, semmi eltérést nem tapasztaltam a kettő között. Azóta nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy talán nem is volt érdemi tárgyalás, hanem a tárgyalás ürügyén összeverődött társaság – bírók, ügyészek, ávósok, bírósági jegyzők, talán a kirendelt védőügyvédek – ittak egy kávét, megbeszélték a hétvégi focimeccs eredményét, aztán a bírósági jegyző odaintette a titkárnőt:

• Micike! Gépelje le ezt újra, de a mai dátummal és Legfelső Bírósági fejléces papírra.

A tárgyaláson nem csak a vádlottra, a tanúra, de a smasszerokra sem volt szükség.

Életrajz

1951 és 1953 között iskolatársaival és barátaival létrehozták az" Ifjú Magyarország" szervezetet, amely röpcédulákat készített és terjesztett a Rákosi rendszer ellen. A programjukban megfogalmazottak szerint a kötelező orosz nyelvoktatás megszüntetését, a negyvenórás munkahét bevezetését és több más célkitűzést fogalmaztak meg. Más, hasonló gondolkozású középiskolás fiatalokkal is felvették a kapcsolatot. Kaposvári kapcsolatuk letartóztatáshoz vezetett. 1954-ben ,tizenkilenc éves korában a Fővárosi Bíróság a B.H.Ö. 1.§. alapján államellenes szervezkedés bűntette miatt 11 év börtön büntetésre ítélte.

A Gyűjtőfogházban és a csolnoki kényszermunka táborban, szénbányában töltötte büntetését. Az 1956-os forradalom alatt szabadult. Hosszabb ideig illegalitásban élt. Ítéletét kegyelmi eljárás során hat évre mérsékelték.

A "Rabtábor a meddőhányón" c. könyvében részletesen beszámol ezekről az eseményekről.

Különböző munkahelyeken dolgozott fizikai munkásként (segédmunkás, kazánfűtő, vegyipari betanított munkás, triciklis). Több év után tanulmányait a közgazdasági egyetem területi tervezési szakán folytatta. Ezt követően közgazdasági jellegű munkakörökben dolgozott ipari- és kereskedelmi vállalatoknál, az oktatásban, vám- és pénzügyi területen.

vitéz lovag Halász Árpád 

Budapest, 1928. október 29.

1949-ben dr. J. Béla a Magyar Népköztársaság népbírósági tanácselnöke vezetése alatt álló testület 7 év kényszermunkára ítélt a demokratikus államrend ellen irányuló fegyveres összeesküvés miatt.

A frissen érettségizett makói gimnazistákat, egyikük ismeretségi körébe tartozó férfi kémügye miatt, összegyűjtötték és letartóztatták, megfélemlítve ezzel a Szeged és Makó környéki embereket. Engem iskolatársaimmal együtt a nyári repülős táborból vittek el.

A Magyar Néphadsereg vezérkari főnökségének titkos nyomozó osztálya 1949. május 31-én Algyőn tartózkodott. Nekünk azt mondták, hogy jó teljesítményünk miatt emeltek ki a többiek közül, és a képzést Budapesten folytathatjuk. Közben Szegedre szállítottak és elkezdődött a 70 napos "kínzó kúra". Akkor nem tudtuk, nem értettük, mi történt, miért vernek. Bevezetésként a nyomozó főhadnagy úgy vágott képen, hogy csak a föld adott pihenőt. Másnap Budapestre szállítottak, álcázásként mentőautóban, és persze nem a rendes repülős képzésre.

A Hadik, későbbi nevén Zalka Máté laktanya adott "otthont" 70 napig a föld alatti zárkában. Napfényt nem láttunk, csak a szűk ablak adott kevéske friss levegőt. 70 napig ugyanabban a zokniban, cipőben, fehérnemű és felsőruha csere nélkül élvezhettem a szocialista demokráciát. A zárka, amelybe 7 ember volt bezárva, 2,5 x 1,7 m nagyságú, 2,5 m magasságú volt. Benne egy emeletes ágy, melyen négyen aludtak, a földön hárman. Szükségleteinket fegyveres őrök kíséretében végezhettük, senkinek nem kívánom.

A kihallgató tisztek mintha nem is emberek lettek volna, könyörtelenek, durvák és kíméletlenek voltak. Viselkedésükre csak később találtunk magyarázatot. A napi kihallgatások szenvedései után ráadásként volt olyan éjszaka, amikor fejjel a falnak kellett támaszkodnunk, lábainkat terpeszben tartva, kezünket hátul a derekunkon összekulcsolva. Fél éjszakákat töltöttünk így alvás helyett.

Aztán 70 nap után a nyomozóhatóság átszállított a hadbíróságra, a Margit körúti katonai fegyházba. Családunk ekkor kaphatott először hírt felőlünk, és itt tudtuk meg, hivatalosan mivel vádolnak. De másra is fény derült, amikor beléptünk az épületbe és tekintetünk találkozott a felirattal, mely az őrségnek szólt: "Elvtárs, kötelességed nemcsak őrizni, de gyűlölni is a foglyokat!"

Egy hónap után átadtak a polgári bíróságnak. Pár napot a Markó utcai bíróság fogdájában töltöttünk, a többit a Pest megyei Törvényszék Fogházában. Aztán megkezdődött a kirótt büntetés letöltése különböző börtönökben: a szegedi Csillagban, Márianosztrán, munkatáborokban, az oroszlányi szénbányában, Miskolc egyetemváros építkezésén, Badacsonytomajban, a kőbányában.

Történt mindez azért velem, mert 1950 januárjában a Népbíróság dr. J. Béla vezetésével engem 7 év kényszermunkára ítélt, melyet 1951-ben a Legfelsőbb Bíróság 5 év fegyházra csökkentett. A tárgyaláson az ítélet kihirdetése előtt az elítélteknek járó utolsó szó jogán elmondtam, hogy az átélt kínszenvedések mellett a nyomozóhatóságok brutalitása és ártatlanságom miatt az ítéletet nem fogadom el. A tanácselnök válasza az volt, hogy a demokratikus nyomozóhatóság kihallgató tisztjeiről nem tételezhető fel, hogy erőszakot alkalmazzanak a fogvatartottak ellen. Ám előfordulhat, hogy nem megfelelő viselkedés miatt fegyelmezniük kell a rabokat.

1. J. Béla 1956-ban, az őszi események hatására, a félelem vagy a megbánás súlya alatt öngyilkosságot követett el.

Dr. Halmos Béláné(szül.:Lábár Katalin)

Budapest, 1932. szeptember 12.

1952-ben lettem letartóztatva Székesfehérváron. Az utcán követtek, egy kis utcához értem, ahol várt rám egy autó, amibe bekényszerítettek. Fejemet lenyomva az ölembe elindultak és az ÁVÓ-ra szállítottak. Ott egy puhafa ágyat kaptam és egy pokrócot. Kezdődött a kihallgatásom ideje, éjjel-nappal, változás csak a kihallgatók személye körül volt, váltogatták őket. Egyszer elvittek az őrszobába, hogy sikáljam fel a fekete olajos padlót fehérre, nem nagy sikerrel.

Az ÁVH levegőjét három hónapig szívtuk. Innen elvittek Budapestre a Fő utcába. December 4-én megvolt az elsőfokú tárgyalás, ahol 6 évet kaptam kémkedésért, 7-en voltunk. Majd januárban másodfokon ismét 6 évet kaptam. Rövid időn belül rabóval szállítottak Sátoraljaújhelyre, ahol borzalmas körülmények fogadtak. 10-16 fős szobákban voltunk, kaptunk egy 50-60 cm-es kályhát, fél vödör szenet, vizes gyújtóst. Itt nagyon hideg volt, kezünk, lábunk elfagyott. Itt kaptunk lehetőséget először a levélírásra, hogy kérhetünk tisztasági csomagot. Tisztálkodás hideg víz, sarokban a kibli, naponta kivihettük és hozhattunk be vizet. Ügyes hozzátartozók tűt és cérnát is beküldtek. A csomag egy keresztöltésnek megfelelő zacskó volt, színes kockás blúzokat kaptunk, melyből a függöny mögött kihúztuk a szálakat és ez volt a cérna. Keresztöltéses kézimunkával foglaltuk el magunkat. Ősszel váratlanul érkeztünk Kalocsára és a zárka osztályon oda tettek be minket, ahol épp volt hely. Így a köztörvényesekkel kerültünk egy szobába, de nagyon gyakran cseréltek minket, nehogy megfertőzzük őket.

Itt aztán volt lehetőség dolgozni, varrodában. Én egy gombozó-lyukasztó gépen dolgoztam. Jó százalékom volt. Kaptunk lehetőséget levélírásra, látogattak minket, majd 1956-ban szabadultam, illetve szabadultunk.

A börtönben töltött idő sok-sok beszélgetéssel telt, egy szobában laktam Halmos Etával, akivel a varrodában váltott műszakban két gépen, a gombozó-lyukasztó gépen dolgoztunk együtt. Nagyon jó barátság szövődött köztünk. Mondta ő, hogy van egy bátyja, aki nem nősült még meg, és mi nagyon jó sógornők lennénk. Volt egy beszélő, ahová őhozzá a bátyja jött, énhozzám az édesanyám. Eta mondja a bátyjának, hogy ő a Kati, én kacsintottam, és ez volt az első találkozásunk. 1956-ban szabadultunk, nálunk volt a szilveszter jó hangulatban. Nagyon sokan voltunk együtt ezen a szilveszteren, akikkel együtt ültünk a börtönben.

Rövid időn belül a Béla megkérdezte, lennék-e a felesége, amire én igent mondtam. Több bonyodalom után ősszel tudtunk megesküdni. Azt tudom mondani, hogy nagyon-nagyon jó házasságom volt, három gyerek, két lány, egy fiú született. Van 5 unokám, egy dédunokám és ilyen esemény nemigen fordult elő a börtönéletben.

1. Március 15-én Pintér Sándor belügyminisztertől a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét vettem át.

Horváth György 

Budapest, 1930. január 26.

A Millennium évében, 2000-ben ugyancsak épp Nagyboldogasszony szent ünnepén P. Borsos József pálos perjel áldásával felavattuk a börtön falán elhelyezett emléktáblánkat. Azóta immár hagyománnyá vált, hogy minden évben ezen az ünnepen a szentmise után tartjuk meg koszorúzással egybekötött megemlékezésünket.

Sajnos több ezer itt raboskodó bajtársunk közül már egyre kevesebben tudnak megjelenni ezeken a találkozásokon, sőt sokan ezt a felemásra sikeredett rendszerváltást sem élhették meg. Abban viszont biztos vagyok, hogy mi, akik itt lehetünk, őszinte, meghitt lélekkel emlékezünk egy-egy elveszített bajtársunkra, zárkatársunkra, akikkel együtt, egymást erősítve viseltük a kegyetlen börtönéletünket.

Ma már tudjuk, hogy 1950 elején a női elítéltek elszállítása után szovjet mintára, az ÁVH igénye szerint átalakították a márianosztrai börtönt. Még a fákat is kivágták, a kerteket, zöldövezeteket megszüntették. A fő cél az volt, hogy minél rosszabb, embertelenebb körülmények közé kerüljünk. 1950 utolsó napjaiban, de főleg 1951 elején megindult a börtön feltöltése. Én is ebben az időszakban kerültem ide a Gyűjtőből.

Kezdetben, a későbbiekhez képest még tűrhetőek voltak a körülmények. Hamarosan, miután Rákosi kedvencét, a szovjet börtönviszonyokat jól ismerő K. alezredest nevezték ki börtönparancsnokká, az itteni élet rendkívül keménnyé vált. Első lépésük az volt, hogy a régi őröket felcserélték fanatizált, agymosáson átesett pártkatonákkal. Az ő szemükben már gyűlölt ellenség voltunk és akként is bántak velünk. A rabok verése, az önkényes fenyítések, a durva bánásmód napirenden volt.

Eszköztárukhoz tartozott:

• nedves, télen fűtetlen, keménypadlós, sötét- vagy magánzárka
• a kurtavasba való behúzás
• a súlygolyókkal nehezített lábbilincs (a rabok bokájára 8-16 kg-os bilincset kovácsoltak és ezt kellett viselniük éjjel-nappal, több héten keresztül)

Mindezek jelentős kosztcsökkentéssel is jártak. Élvezettel alkalmazták a levélírás és látogatás megtiltását, amivel a hozzátartozóinknak is nagy fájdalmat okoztak.

Ebben az időben Márianosztra már a börtönök büntetőintézete volt. A különböző börtönökből a fegyelmi büntetésre ítélt rabokat ide szállították, ahol "különleges bánásmódban" részesültek. A zárkában kétszer-háromszor annyi rabot helyeztek el, mint amekkorára ezeket méretezték. Télen fűtés alig vagy egyáltalán nem volt. Csíkos vászonruhában, éhezve, fázva, meggyötörten, de lelkiekben megedződve vártuk a tavaszt, ami reményeink szerint a kommunista terror bukását, rabnyelven a bukfencet is meghozza.

Az MZ-ben egy évet töltöttem. Itt helyezték el a kommunista terror ellen fellépő összeesküvőket, szervezkedőket, hűtleneket, a háborút megjárt katonatiszteket, de nagyon sok egyházi személy is volt közöttünk. Érthető okokból az itt őrzött raboktól tartottak a legjobban, mert ezt a társaságot alkalmasnak tartották egy börtönön belüli szervezkedésre és külső kapcsolatok felvételére is. Talán ilyen okok miatt, főleg 1953 végéig, a bírói ítélet letöltése után Márianosztráról nagyon kevesen szabadultak. Egyeseket internáltak, másokat meg visszavittek az ÁVH valamelyik pincéjébe egy kis utókezelésre.

Különös gondot fordítottak a zárkák közötti elszigeteltségre is, megakadályozva ezzel a rabok közötti kapcsolatok kialakulását. A sétákat és a börtönön belül a rabok mozgási lehetőségeit is ennek megfelelően szervezték.

A nagy szigor ellenére 1956-ban a rafinált parancsnok aggodalma beigazolódott. A szervezkedésért elítélt F. és társai életüket kockáztatva, külső segítséggel megszervezték a politikaiak kiszabadítását. Szerencsére a forradalom előtt pár hónappal ár nem K. alezredes volt a parancsnok, mert ő itt kegyetlen vérfürdőt rendezett volna.

Nehéz idők voltak ezek, de akik hittel, fegyelmezett lélekkel, hazafias öntudattal túlélték ezeket a szörnyű éveket, nem törtek meg a börtönben, sőt közülük sokan aktívan részt vettek az 1956-os forradalomban is, vállalva az esetleges következményeket.

A forradalom vérbefojtása után sokan a megtorlás elől nyugatra menekültek, mások visszakerültek a börtönbe. Azok pedig, akik "szabadultak", évekig jogfosztott, másodrendű polgárként élhették silány életüket.

Horváth István Dénes

Aranyod, 1929. április 11

Aranyodon születtem, Zala megyében. Anyánk korán meghalt, így nagyanyánk vette át a család gondjait. 14 évesen sikerült bekerülnöm a zalaegerszegi gimnáziumba. 1945 nyarán, mikor már az egész ország szovjet-orosz megszállás alá került, egy ismerősünk azt javasolta nekünk, hogy mivel félárvák vagyunk, próbáljunk bekerülni a Protestáns Országos Árvaházba és egyúttal a fasori Evangélikus Gimnáziumba. Ez nekem és idősebb leánytestvéremnek sikerült is. 1949-ben leérettségiztem jeles eredménnyel, majd jelentkeztem a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára. Nagy meglepetésemre Veszprémbe vettek fel. Ez volt az a lépés, amivel az én kálváriám megkezdődött.

Itt ismerkedtem meg egy soproni fiúval, és úgy történt, hogy bizalmasak lettünk egymással. Ekkor már a vad kommunista diktatúra az egyetemistákat is kényszerítette az aktív részvételre a tanulás mellett. Az első évet valahogy sikerült a lehető legkevesebb részvétellel megúszni. A második évben ez már nehezebb volt, és a suttogó hírekből tudtam meg, hogy engem is a reakciósok közé sorolt be az egyetemi pártszervezet. Ez idő tájt bizalmas társam megkért, hogy segítsek neki egy kis dolog elvégzésében. Aktív munka nem volt, csak figyelnem kellett a személyes biztonságára. Dolga végeztével elmondta, hogy ő egy titkos mozgalom tagja, röpcédulákat oszt szét, ellenállásra buzdítva a lakosságot. Még hozzá is tette, hogy ettől kezdve én is be vagyok avatva, és a legszigorúbb titoktartást vár el tőlem. Én azt mondtam, hogy óvatosság és körültekintés ellenében megteszem ezt, különben nem számíthat többé rám.

Egy hétre rá Pestről egy fiatal katonatiszti iskolás jött le, aki a szervezkedés vezető tagja volt és engem is bemutatott neki. Közben ő aktív kapcsolatot tartott fenn a szervezkedés többi vezetőivel. Október közepén ez szombathelyi származású egyetemista barátunk visszajövet a hétvégi szülői látogatásról, jelentette nekünk, hogy több fiatal korú embert bevittek a helyi ÁVÓ-ba és semmi hír sincs róluk azóta. Én bizalmasan kérdeztem tőle, hogy van ennek a hírnek valami vonatkozása a szervezkedéshez? Ő ezt nyomatékosan tagadta. Január 20-án aztán jött az ÁVÓ érte és a következő napon énértem. Csak a bírósági tárgyalás előtt tudtam meg, hogy az egész szervezkedés lebukóban volt már, még mielőtt én részt vettem benne.

Háromheti, a szokásos ÁVÓ kihallgatás után, kb. 25 társsal együtt két rabomobilban felvittek Pestre a Markó utcai börtönbe, és április 4-én a Jónás tanács három társunkat halálra, a többit pedig pár évtől életfogytig tartó börtönre ítélte. A következő állomás rabságomban Márianosztra volt, ahol a legbrutálisabb bánásmódban részesültem az állandó éheztetés mellett. Ez csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Várpalotán, mint rabbányász töltöttem a rám mért hat esztendő rabság nagy részét.

1. június 12-én szabadultam, ekkor már a büntetésem majdnem teljesen lejárt. Mint segédmunkás tudtam csak elhelyezkedni és azt is csak rendőri felügyelet alatt. A forradalom leverése után én úgy ítéltem meg a helyzetem, hogy nekem Magyarországon nincs jövőm, és én már az év november 4-én este Ausztriában voltam, mint ahogy több ezer magyar menekült. Ott egy hónapi tájékozódás után elhatároztam, hogy Angliába megyek, mert tőlük kaptam ígéretet, hogy újra felvehetem egyetemi tanulmányaimat, és ösztöndíjat is kapok tanulmányaim befejezéséig, feltéve, ha átmegyek a szükséges vizsgákon. Az első fokú egyetemi végzettség itthon három évig tart. Én ezt sikeresen elvégeztem és még egy évet rászántam, hogy megszerzek egy magasabb fokú egyetemi képesítést, ami egy év további képzést követelt. Bizony nem volt könnyű dolog felvenni újra az egyetemi szigort hat évi kihagyás után. Különösen az első év volt nekem szokatlanul nehéz, de a rákövetkező évek mindig könnyebbnek bizonyultak és már élveztem újra diáknak lenni.

Az egyetem sikeres befejezése után állást kaptam a British Gas kutatóintézetben, Solihallban, amely csak egy néhány mérföldre fekszik Birminghamtől, ahol egyetemi tanulmányaimat végeztem. Itt telepedtem le, angol lányt vettem feleségül. Húsz évi munka után egy privát céghez mentem, mint fejlesztő mérnök, de két év után a cég a fejlesztést felszámolta, így munkahelyem megszűnt. Ekkor elhatároztam, hogy a nyugdíj eléréséig lévő pár évet mint a magam embere töltöm el, és egy kis haszonjárművel ebédet hordtam iskolákhoz.

1996-ban nyugdíjas lettem és 2003-ban elhatároztam, hogy életem hátralévő részét szülőföldemen élem le, és visszatértem Magyarországra.

Kosztolányi Károly 

1945 áprilisában – elkeseredett harcok után, amelyek romba döntötték Budapestet és az ország nagy részét – Magyarország egész területét megszállták a szovjet csapatok. Egy kezdeti demokratikus próbálkozás után (az 1945. novemberi választás 57 %-os kisgazda többséggel) 1948-ban a kommunisták felszámolták a többi pártot, és szovjet támogatással megkezdődött egy hosszú időn át tartó kommunista diktatúra.

Azokban a nehéz időkben is akadtak gerinces, bátor nők és férfiak, akik a veszély ellenére is megpróbáltak ellenállni a kommunista diktatúrának. Az országban mindenütt titkos ellenálló csoportok alakultak. A börtönben tudtuk meg, milyen sok ilyen csoport volt.

De lehet-e titokban folytatni ilyen megmozdulásokat egy olyan országban, ahol a besúgók egész hadát igyekezett beépíteni az ÁVH a társadalom minden rétegébe, a munkahelyektől a baráti társaságokig? Nem lett volna szabad megbízni senkiben, mert nem lehetett tudni, kik voltak a beépítettek.

Ezen a vidéken is működtek ilyen ellenálló csoportok, amelyek a marxista, materialista, ateista szellem ellen küzdöttek, amelyekkel az ifjúságot igyekezett nevelni a rendszer. Készen állottak egy esetleges nyugati offenzíva támogatására és készültek egy – demokratikus változás esetén – keresztény és magyar társadalmi rendszer létrehozására. Ilyen szervezet volt Baján a vitéz K. József ezredes által szervezett csoport, amelyben számos kalocsai honfitárs is részt vett. Mint annyi más ellenállási csoport, a bajaiak is lebuktak, és számos tagjukat letartóztatta az ÁVH. Közöttük asszonyt és lányt is.

A bajai szervezkedés letartóztatottjainak nagy része megismerkedett a kecskeméti ÁVH börtön borzalmaival: a nedves pincével, ahol napot sohasem látott, csak egy villanykörte égett éjjel-nappal a cellákban, a kegyetlen kihallgatásokkal, a veréssel, az éhséggel, a higiénia teljes hiányával, a testi és lelki kínzásokkal. A nők talán még többet szenvedtek, mert az őrök mind férfiak voltak. Mikor ebből a pokolból, tárgyalás előtt a Markó utcai fogházba kerültünk, valóságos "hotelben" éreztük magunkat. A zárt tárgyaláson a hivatalos személyeken (bírók, ügyész, "védő") kívül csak a kihallgató ÁVH tisztek voltak jelen, s az általuk belénk sulykolt szöveget kellett mondanunk.

A bírósági cirkusz például a mi esetünkben 2-3 óra alatt zajlott le 14 vádlottal. A bíró kikérdezte az adatainkat, majd egyenként vezetett a bíróság elé, ahol felolvasták a vádiratot, amit kínzásokkal kikényszerített vallomásokra épített fel az ügyész. (Az ÁVH kihallgatók előre figyelmeztettek, ha valamit visszavonunk vagy tagadunk, akkor visszavisznek Kecskemétre, ahol az előzőeknél még sokkal rosszabb sor vár ránk.) Ezután az ügyész elmondta a vádbeszédet, majd a kirendelt védőügyvédek (akiket sohasem láttunk) mondták el a "védőbeszédet", amely ugyanúgy vádolt bennünket, mint az ügyészé. A tárgyalás végén a vádlottak szólhattak az utolsó szó jogán, beismerve bűnösségüket és irgalmas ítéletet kértek (a szöveget az ÁVH fogalmazta meg, amelytől eltérni nem volt szabad). Ezután a bíróság visszavonult ítélethozatalra. Elszívtak egy cigarettát és máris jöttek ítéletet hirdetni (ezt az ÁVH már előre megszabta). A mi tárgyalásunkon 1 fő halálos, 2 fő életfogytos, 5 fő 15 éves, 1 fő 13 éves, 2 fő 12 éves és 3 fő 10 éves börtönt hirdetett ki a bíróság. A két lány 10-10 évet kapott. Három óra sem kellett a bíróságnak a tárgyaláshoz és az ítélethozatalhoz. Normálisan egy hat hónapra elítélt tyúktolvaj pere is tovább tart.

A tárgyalás után a férfiakat a kőbányai gyűjtőbe vagy Vácra vitték, a nőket pedig Kalocsára. A büntetést primitív körülmények között töltötték. A nők a varrodában dolgoztak. A börtönben fűtés, meleg víz nem volt, s azért is küzdeniük kellett, hogy könyveket kaphassanak. Nehéz évek voltak ezek nők és férfiak számára egyaránt. A hozzátartozók is sokat szenvedtek. Sokáig semmit sem tudtak a letartóztatottakról (volt, akiről több évig nem jött hír).

1956 októberében villámcsapásként érkezett a forradalom, amely megnyitotta a börtönök kapuit. Sok szenvedés után végre szabadon léphettünk ki a börtön kapuján. Meg kell jegyeznem, hogy a börtönben sok életre szóló barátság jött létre a rabok között. Én november elsején szabadultam a Gyűjtőből számos bajai barátommal együtt. Valaki az utcán felfedezett egy bajai teherautót, amelyik élelmet hozott a kiéhezett pestieknek, és még az éjjel visszament Bajára. Összeszedték a bajaiakat és indultunk haza. Sok bajtársunk hozzátartozóit kitelepítették, és nem is tudták, hol keressék szeretteiket. Kalocsán megálltunk a börtön előtt és megkérdeztük, hogy a bajai lányok szabadultak-e. Megtudtuk, hogy már otthon vannak, ezt több civil is megerősítette. Kalocsán elváltam barátaimtól és két keceli katona társaságában Kecelre indultunk gyalog, mert édesanyámat 1953-ban oda telepítették Bajáról.

Az elmúlt évek során már mint szabad emberek látogattuk a börtönt Kalocsán, felelevenítve a régmúlt évek emlékeit. Ha összehasonlítjuk a mai körülményeket azokkal, amelyeket mi ismerünk, mondhatom, hogy ilyenekről annak idején álmodni sem mertünk.

Sajnos az évek múlásával soraink egyre ritkulnak, sokán már az örök hazából nézik ezt a megemlékezést.

vitéz Kövesd Ferenc dr.

Békásmegyer, 1931. január 9.

Most, hogy szóba került egy sátoraljaújhelyi börtönlátogatás rendkívüli szervezésben, ötlött fel bennem a gondolat, hogy leírjak egy-két emlékezetes utazásomat a letartóztatásom különböző utaztatásaiból.
1953 január 15-én tartóztattak le Miskolcon. Néhány évvel előtte kezdtem szervezkedni a népi demokrácia megdöntésére. Ezzel kapcsolatban már régebb idő óta folyt titkos nyomozás velem szemben. Egy kemény, fagyos napon a század megtetvesedése miatt levezényeltek bennünket a fertőtlenítőbe, ami Miskolc központjában működött. Reggel az indulás előtt közölték velünk, délután mi vesszük át az őrséget. A fertőtlenítőben tudtuk meg, hogy a lakónegyedet építő munkások tömege is fertőtlenítésre vár. Mire ránk került a sor, már késő délután volt. Az alhadnagy, aki a kísérőnk volt, rendelkezett, hogy a forró gőzből kivett ruházatot vegyük fel és induljunk vissza a laktanyába. Eleinte jól is esett a meleg öltözet, de mire kiértünk a -15 fokos hidegbe, és mire visszaértünk a laktanyába, a köpeny rajtunk csonttá fagyott. A fölötteseinknek az volt a véleménye, hogy az egész nap éhezés és a fagyott ruha ellenére azonnal vegyük át az őrséget. Én ezt népellenes parancsnak vettem és ezt szóvá is tettem. A szolgálati szabályzat azt írta elő: szolgálat átadás-átvételt világos időben és megfelelő felkészültség mellett lehet végrehajtani. Nekünk pedig étlen-szomjan, vizes ruhában kellett volna este 7-kor őrségbe vonulnunk. 17-ed magammal a parancsot megtagadtuk. Ezt fegyveres zendülésnek vették. Valamennyien a fogdába kerültünk.

Rögtön összekapcsolták az ÁVH által titkon "rögzített" jelentéseket és elkezdődött az utaztatásom a legsötétebb bolsevista időben a bizonytalanságba.

Egyik éjjel ébresztettek és a D tiszt kísért a parancsnokság felé kihallgatás végett. Én automatikusan fordultam volna a parancsnokság felé, de a D tiszt belém karolt, hogy sétáljunk tovább. Előttünk nem messze állt egy Pobeda, halkan duruzsolta motorja. Gyanútlanul mentem, de mire odaértem, az ajtó kivágódott, egy ávós tiszt kiugrott és a D tiszttel együtt betuszkoltak a kocsiba. A következő pillanatban indult a kocsi, s mire a portához értünk, a nagykapu nyitva állt. Az ügyeletes tiszt szalutálva búcsúztatott minket. A laktanyából így loptak ki engem.

A Pobeda hátsó ülésén ültünk hárman. Nem volt valami kényelmes. Már csak azért sem, mert a mellettem ülők hol jobbról, hol balról ütöttek egyet rám. Az ablakok jobbról és balról be voltak függönyözve, hogy ne lehessen kilátni. Szegények azzal nem gondoltak, hogy a kocsi elején a sofőrnek látnia kell az utat. Hát én is láttam. Annyira rafináltak voltak, hogy egész éjjel kocsikáztunk, láttam a Gyöngyös táblát, aztán elhagytuk a várost és egy jó idővel később megint Gyöngyösön voltunk. Ezt a körutat még néhányszor megtettük. A lényeg, hogy az utast megtévesszék, ezért nem volt drága az üzemanyagot pocsékolni. Hisz a béketervből és az ötéves tervből behajtott pénzből erre bőven futotta. Már világosodott mire egy patak partján, a híd előtt megálltunk. Egy szép kastélyszerű épület, középen kiemelkedő toronyszoba. A dudajelzések után automatikus kinyílt a hatalmas, díszrácsos kapu. A gépkocsi begördült az épület alatti pincébe. Ez volt jó ideig a lakhelyem. Kék ávós váll-lapos tiszthelyettesek lettek az őrzőim. Vaságy, szalmazsák, fejrész és két pokróc. Már aznap vittek a toronyszobába kihallgatásra. ÁVH-s főhadnagy volt a kihallgatóm. Kétszínű személy volt, mert néha emberien beszélt, de ha valaki más is bejött, rögtön hangot változtatott, sőt rögtön vert is. Mivel itt nem sokat bírtak kiszedni belőlem, elhatározták, hogy magasabb szintre vigyenek.

Egy szép téli nap délelőttjén Pobedába löktek, kezeimet spárgával hátrakötötték és így vittek fel Budapestre. Az út szitkozással és veréssel telt el. A Baross téren, szemben a Keleti pályaudvarral, a hotel Park Szálló előtt álltunk meg. Két ÁVH-s tiszt között felemelt fejjel és nagy érdeklődés között értünk a bejárathoz. Civil emberek közt haladtam, ők néztek engem és én őket. A bejáraton belül rögtön ütni kezdtek és szidtak, hogy milyen büszkén haladtam az emberek között. A Park Szállóban egy üres szobában helyeztek el, az 1. emeleten. Üres szoba, a padlón a csizmám volt a párnám, köpenyem a takaró. Kihallgatóm egy közel két méteres, hatalmas tenyerekkel megáldott ÁVH százados és mellé rendelve egy tüzér alhadnagy, kinek a feladata volt az ütlegelésem. Nyiszlett kis sovány gebe volt szegény, ha pofozott, úgy ugrált fel hozzám. Az itteni utolsó kihallgatásomnál Farkas Vladimir is jelen volt. Szokásosan kedvesen kezdte, majd egyre hangosabb lett, sőt a végén már ütlegelt. Egyébként a rendszerváltás után úgy nyilatkozott, hogy ő és a beosztottjai soha senkit testileg nem bántottak. Ilyenek a talpig becsületes elvtársak. Amiért neki sem, vallottam, kedvük szerint elrendelte, hogy utaljanak át a központba, majd ott megtanítanak kesztyűbe dudálni. Jóval éjfél után fejeződött be a kihallgatás, és reggel korán ávósok kíséretében vittek le a Pobedába. Két kocsi állt a szálló előtt, és az egyikben vittek engem, a másik mint kísérő követett bennünket. Azt hittem, a Jászai Mari térre visznek, mert akkoriban ez volt a köztudatban a legrémesebb kihallgató helyiség. A körúton áthaladva jöttem rá, hogy máshová visznek. A Lánchídon keresztül, Budán a Fő utcára értünk, és így jutottunk el a Fő utcai ÁVH központba. A Gyorskocsi utcából szállítottak be az udvarba, ahonnan rögtön a föld alatt lévő hatalmas zárkarendszerbe vittek. A falak mentén végig vasráccsal elválasztott, egybefüggő zárkasor volt. Középen asztalok és ülőhelyek az ávósoknak, így ellenőrizték a fogvatartottakat. Egyik-másik szakaszban nők voltak, a többiekben férfiak. Mindenki mindenki előtt végezte a szükségleteit. Ennyire humánus volt a bolsevik emberség. A régebben ott lévő személyek között több volt az olyan személy, aki a tárgyaláson visszavonta előbbi vallomásait. Mint kiderült, minden esetben újabb gyanúsítással vádolták meg őket. Hosszú időn át voltam Farkas Vladimir vendégszeretetére bízva. Verések, éheztetések és hipnotizálási kísérletek után végre átadtak az ügyészségre. Ez ugyanannak az épületnek a Fő utcai oldalán található.

Éjfél felé ébresztettek és a földszinten álló rabszállítóba löktek be. A rabszállító kocsi kis rekeszekre volt osztva és ezekbe 2-3 személyt zsúfoltak össze. Éjféltájban indult a karaván útnak. Egész éjszaka kocsikáztattak bennünket, mire a Fő utcai oldalon kiszállítottak bennünket és 7 óra tájban vettek át minket. Ez március 3-án történt meg. Átvétel után engem az első emeleten lévő siralomzárkák egyikébe helyeztek el. Itt ételt már bőven adtak, még repetát is kaptam. Délután az egyik fegyveres kiskatona érdeklődött, mivel ítéltek el. Még elítélve nem voltam, csak vádolva. Nagyjából mondtam el a vádat, mire a kiskatona megnyugtatott, akkor biztos fel leszek akasztva. Nem mondom, jól megvigasztalt. Másnap felvittek a hatodik emeleten egy magánzárkába. Ez egy vasárnapon volt.

A földszinten egy nagy zárt udvar volt. Csíkos ruhás rabokat sétáltattak vigyázzmenetben, közben jobbra-balra fektették őket, bukfenc és bokafogásos ügetés mellett az őrök röhögése közben történt a sétáltatásuk. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanaz a sors vár rám is. Másnap a katonaruhámból átöltöztettek engem is csíkos darócruhába. Általános szőrtelenítés és minden testnyílás alapos átvizsgálása után közölték velem, hogy mától kezdve megszűntél létezni. A nevedet elfelejted és csak egy szám vagy, kivel nem kötelesek elszámolni. Én ettől a perctől a K577-es személy lettem.

A hatodik emeleti zárkasor hermetikusan el volt zárva a többi emelettől. A vaskapu és a rácsozat lemezekkel voltak befedve és belül a falon egy Petőfi fej és egy versidézet: "Könnyű elbánni a külső elemekkel, ha kivesznek a belső bitangok". Hát ezek voltunk mi. Egy alacsony, törpenövésű főtörzsőrmester, két géppisztolyos őr kísérő között nyílt meg a számomra kijelölt zárka. A bent lévők vigyázz állásba, háttal az ajtónak várták az újoncot. Engem felállítottak az asztalra és az elhangzott hátra arc vezényszóra fordult meg a bent lévő tömeg. Megdöbbentő volt látni a sok kopasz, lesoványodott személyt. Először őket kérdezték meg, ismer-e valaki. Az egyöntetű nemleges válasz után kérdeztek engem, hogy ismerek-e valakit. Őszintén megmondom, ha valakit régebben ismertem is volna, a sok sovány, beesett arcú személy között sem jöttem volna rá, ki is lehet az illető. Nemleges válaszom után átvett a szobaparancsnok, aki kioktatott a szobarendre. 59-en voltunk a zárkában. Egy-, két- és háromemeletes ágysorok voltak. Én a háromsorosban kaptam helyet, úgy köztesként. Két ágy volt összetolva, és én a két ágy vasán feküdtem.

Beszélgetések közben megtudtam, ki mivel van vádolva és milyen ítélete van. Csak a keresztnevet tudtuk egymásról és az üggyel kapcsolatos ragadványnév volt ismeretes. Én a budai Feri voltam. Volt taszári Laci pilóta, almádi Pityu, bajai Laci, szervezkedők.

Az elítéltek között 19 fő volt halálos. Életfogytos 15, 8 éves és egy-kettő, aki 5 év körüli volt. Orvosi vizit hetenként egyszer volt. Dr. Mengele volt a gúnyneve. Első kérdése azt volt, mi az ítélete? Halál vagy kötél válaszra az volt a reagálása, veled nem foglalkozom, úgyis meg fogsz halni. A 15 év alattiakat már megkérdezte, mi a panasz. Egyetlen gyógyszert ismert, abból 1-5-ig rendelt a különböző betegségekre. Egy fél óra alatt végzett az 59 fővel.

Tisztálkodás hetenként egyszer hétvégén, a közös zuhanyzó alatt. 10 perc alatt végzett egy zárka. Séta hetente egyszer, vasárnap délelőtt volt. Tartalma vigyázzmenet, géppuska jobbról, balról, bukfenc, medvejárás (ami a bokák átlósirányú fogásával volt nehezítve). Az emberek javarésze csak vergődött a földön. Én elejébe még viszonylag jó erőben léve, szaltózva bukfenceztem előre, ettől az őrmester megrettent és futásba zavarta fel a rabokat a hatodik emeletig. A lépcsőfordulókban az őrök ütötték, verték a lassan cammogó futókat. Egy másik séta alkalmával a sorból kieső férfit a földről felrángatva, fejjel a falnak csapták és minket ismét csak felzavartak. Hogy mi lett a szétroncsolt fejű egyénnek a sorsa, nem tudjuk, mert soha nem került vissza a zárkába. Így fitogtatták teljhatalmukat felettünk.

Élelmezésünk oly mértékű volt, hogy egy kenyér volt 12 felé elvágva, brómozott kávé, leves, ha a csajka alján egy evőkanálnyi sűrűje maradt, azt mondtuk, ma sűrű volt a leves. Főzelék-félék, szárított burgonya, ami nyúlós volt, karalábé főzelék, ami olyan fás volt, hogy nem lehetett lenyelni, káposzta összeszecskázva hernyóval, bogárral. Nagyon jó volt, ha borsó- vagy babfőzelék volt, mert az majdnem laktató is volt. Mócsingokból főtt pörkölt hetenként egyszer vasárnap volt, de legtöbbször a mócsing is hiányzott a léből. Így éltünk a bolsevista szabad világban, ahol a legfőbb érték az ember volt, legalábbis szavakban.

Sztálin halálával némiképpen megváltozott a rabok élete is. Két-három hónap még bizonytalan volt az új politika irányába, viszonylag enyhébb volt az élet. A bizonytalan időkben enyhébbek voltak az ítélkezések is. Az én tárgyalásom május 7-én volt. Lelkileg beleéltem magam, hogy ítéletem halál lesz. Ezt én szerencsére megúsztam. Mint másodrendű vádlott 15 évet kaptam, míg az elsőrendű csak 13 évet kapott. Ettől az ítélettől oly öröm költözött belém, hogy nem a legtisztességesebben köszöntem meg a bírónak, válaszul azonnal kihirdette az egy hetes szigorított fogdát a bírósággal szembeni tiszteletlen viselkedésemért.

Az ősz folyamán kerültem a katonai bíróságról a váci fegyházba. Ez volt az első utazásom viszonylag normálisnak mondható rabszállító kocsival. Lerögzített ülések, hátul elkülönítve a fegyveres őr. Itt kell megjegyeznem, hogy szemben sok szenvedő rabtársammal, nekem még soha nem szorította bilincs a kezemet. Megérkezésünk után az MZ harmadik emeletén helyeztek el bennünket. Zsúfolásig teltek meg a magánzárka helyiségei. Én 7-ed magammal voltam egy 2 méterszer 3 méteres szobában. Ágy nem volt, csak szalmazsákok. Nappal az ablak alatt összezsúfolva, éjjel meg a padlón szétterítve. A zárka tartozéka volt még egy ceglédi kanna vízzel, egy lavór és egy kibli, ahol elvégezhettük dolgainkat. Naponta egyszer ürítették ki. Elképzelhető az életünk ilyen körülmények között. Viszont a koszt már jóval több volt, mint a Fő utcában. Itt már lehetett értesíteni a szülőket és lehetett levelezni (cenzúrázva). Látogató jöhetett egy fő személyében. Szóval a sok rossz mellett már volt némi jó is. Sétára minden nap vittek minket. Nagy, tágas udvar volt, ahol lehajtott fejjel, hátratett kezekkel, négyes sorokban szótlanul kellett haladni. Engem elkaptak, hogy szóltam a sorban, fegyelmi lett és 5 nap sötétzárkát kaptam miatta. A zárkában csak szalmatörek volt. Villany csak ebédnél égett néhány percig, különben sötét volt éjjel-nappal.

Időközben csökkent a zárka létszáma, már csak négyen voltunk, mert a többieket különböző munkahelyekre sorolták be. Az élelmezésünk lényegesen megjavult, mert sok személyt vittek bányákba dolgozni. Eleibe csak a 15 éven alatti elítélteket, de később emberhiány miatt ezt a korlátot felszámolták. Így kerültem én is 1954 januárjában Tatabányára. A tábor négy hatalmas barakkból és néhány kisebb épületből állt. A táboron kívül a parancsnoksági és őrszolgálati épületből állt. Négysoros drótkerítés és nyolc őrtorony vett bennünket körbe. Az udvaron és a körletekben már szabadon járkálhattunk vagy sportolhattunk. Az ellátásunk már tökéletes volt, hiszen ehhez a kemény fizikai munkához kellett is az energia. 1956 nyaráig sok rab szabadult, így a bányák létszáma csökkent. A központi döntések alapján Csolnokra vonták össze az elítélt bányában dolgozókat. Átszállításunk túlzsúfolt rabszállító kocsikban történt.

Csolnokon folytatódott a földalatti munka. Egészen október 23-ig. Mikor is kitört a kommunista rend megdöntésére irányuló forradalom. Mi, akik a bányához tartoztunk, elfoglaltuk a bányát és beszüntettük a termelést. Öt napig tartó éhségsztrájkkal egybekötött sztrájkunk eredménye végén a forradalmi bizottmány szabadított fel minket. 1956. november 1-jén a Tröszt által rendelkezésünkre bocsájtott Csepel teherautón hagytuk el a tábort, hogy mindnyájan hazajussunk hőn szeretett családunkhoz. Nyitott teherautó platóján állva utaztunk Budapest felé, és az út mentén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Ez volt átmenetileg szabadságunk első napja, mely a november 4-i szovjet megszállás után visszajuttatott bennünket a börtönök világába.

Mirkovics Margit 

Budapest, 1927. február 11

Családunk apai ágon szerb származású, az 1600-as évek végén a törökök elől menekülve Buda környékén telepedtek le. 1944 karácsonyán megérkezett az orosz hadsereg Óbudára. A ház lakóit a pincében találták, ahol összeszedték a férfiakat és elvitték, köztük édesapámat is. Egyedül nagyapám maradt velünk, aki 70 év felett volt és tudott valamit oroszul, mert az első világháborúban az orosz fronton harcolt. Szerencsénkre házunk alkalmas volt hadikórháznak, így hetekig a pincében laktunk, míg a lakásokban a sebesülteket helyezték el. A kapu előtt patrul állt, idegen nem jöhetett be, így megóvta minket az atrocitásoktól és a rablásoktól.

Édesapámról hónapokig nem tudtunk semmit, végül 1945 tavaszán egy bajai család jóvoltából kaptunk egy levelet, amelyet édesapámnak sikerült a kerítésen keresztül kidobni, ők pedig továbbították. Így értesültünk arról, hogy a bajai orosz gyűjtőtáborban van. Családunk ezután úgy döntött, hogy felvesszük a kapcsolatot a jugoszláv katonai misszióval, abban a reményben, hogy hazatérését elősegítik, így édesapám szeptemberben hazaérkezett. Addigra én már leérettségiztem és felvételt nyertem a Közgazdasági Egyetemre. A tanév megkezdődése után, októberben a faliújságon olvastam: mindenkinek társadalmi munkát kell végeznie, különben nincs aláírás. Három lehetőséget soroltak fel, amelyek közül az első kettő az akkori körülmények között lehetetlen volt számomra. A harmadik lehetőség volt részt venni a Magyar-Szovjet Társaság munkájában. Ahhoz viszont nem volt kedvem. Amíg hezitáltam, mit tegyek, egy hirdetést olvastam: alakul a Magyar-Jugoszláv Társaság. Ha lehet az MSZT-ben, akkor lehet az MJT-ben is dolgozni és már alakulásakor beléptem a szervezetbe.

A tanulás mellett részt vettem a munkában, alapítottunk egy könyvtárat, kiállítást rendeztünk festményekből és Mestrovics hófehér márványszobrait is elhoztuk Budapestre. Szépen haladt a munka, székházunkban kultúrműsorokat rendeztünk neves művészek részvételével. 1948-ban – nyár közepén – egyszer csak megdermedt körülöttünk a levegő. A politikusok tudták, de én nem értettem, mi történik. Azután megjelent a Tájékoztató Iroda határozata, amelyben elítélték Tito-t, amiért nem csatlakozott a Szovjetunió mögé.

1949-ben zajlott a Rajk-per, döbbenten hallgattuk, amint vádolják magukat a szereplők. A Magyar-Jugoszláv Társaságot is megemlítették, mint jugoszláv kémközpontot. Akkor már világos lett előttünk, hogy nem kerüljük el a sorsunkat, ami 1950. március 31-én be is következett. Az Intéző Bizottság majd minden tagját letartóztatták, egyet közülük ki is végeztek. A bíróság engem 15 évre ítélt és megkezdtem a büntetés letöltését a kalocsai országos női börtönben. 1956. március 30-án szabadlábra helyeztek, amikor enyhült a helyzet a Szovjetunió és Jugoszlávia között.

Gyári, majd szövetkezeti varrodában dolgoztam, végül vezetőként mentem nyugdíjba. 1989-ben és az azt követő években fény derült a koncepciós perekre és megkezdődött a felülvizsgálat, amely lehetővé tette, h

Nyírfás Dezső 

Pécs, 1931. április 27.

1948-ban a Premontrei Gimnáziumba jártam. Akkor találkoztam Gyimesi Szilárddal, és kötöttem vele életre szóló barátságot. Mind a ketten láttuk, hogy az országot megszállták az oroszok, és tudtuk, hogy nekünk kötelességünk küzdeni ellenük és kiszolgálóik ellen. Így hoztuk létre – néhány velünk érző fiúval együtt – az Antibolsevista Gárda nevű illegális szervezetet a betiltott cserkészmozgalom bázisán. A csoport feladata volt a fegyverek összegyűjtése, a társadalom ellenállásra való biztatása és szabotázscselekmények végrehajtása, elsősorban a szovjet célpontok ellen. A gárda 1948-tól 1950 végéig működött, amikor akadt egy árulója a szervezetnek. A gárda vezetéséért Gyimesi Szilárdot kivégezték, és Matók Leót is, mert a tárgyaláson ellent merészelt mondani a vádlónak. Halálos ítéletet kapott még Alföldi László, akinek az ítéletét életfogytiglanra enyhítették. Én is kaptam 15 év börtönt. Ebből a 15 évből négyet Várpalotán mint rabbányász töltöttem el, majd 1956 tavaszán elvittek a váci fegyházba. Ott értem el életem legszebb napját, amit én Vác csillagórájának neveztem el. Azt a napot, amikor valamennyi politikai elítélt kiszabadította magát a börtönből.

Ezt követően kalandos körülmények között Budapestre jöttem, ahol aztán az itt élő testvérbátyámmal közösen szolgálatra jelentkeztem a Frankel Leó utcában működő Forradalmi Bizottmánynál. Ott a Szabó János csoportjához tartozó, de különálló csapathoz utasítottak. Ez a II. kerületi MKP székházat tartotta megszállva. Engem arra utasítottak, hogy keressem meg a párt iratait, azokat, amelyek a történettudomány számára fontosak lehetnek. A fontos iratok valószínűleg a páncélszekrényben voltak, mert soha nem találtam meg őket. Viszont november 7-éig igyekeztünk a szovjet rohamok visszaverésében részt venni. Hetedikén már reménytelen lett a helyzet, a Széna téri ellenállás is megszűnt. Fivéremmel együtt kerékpárral kíséreltük meg elhagyni a várost, azt remélve, hogy eljuthatunk Szombathelyig. Csak a Budaörsi úti laktanyáig értünk, ott szovjet katonák és pufajkások állták utunkat. Az igazoltatás során sikerült a nemzetőr igazolványomat és a fegyverviselési engedélyemet megenni, mielőtt megtalálták volna nálam. Egyéb iratom nem lévén, ott tartottak. Bátyámat, akinek volt személyi igazolványa, elengedték. Bekísértek egy nagy terembe, ahol csak szalma volt a padlóra terítve, más berendezési tárgy nem volt. Az a terem és még néhány másik is estére megtelt ötletszerűen összefogdosott emberekkel. November 9-én hajnalban erős őrizet mellett teherautókon elvittek a Vecsés határában kiállított, személyvagonokból álló szerelvényig, ami estig meg is telt egészen. Akkor elindult a vonat.

Reggelre érkeztünk Csapra, ahonnan mindenféle motoros járművel elszállítottak mindenkit Ungvárra, ahol egy erre az alkalomra kiürített börtön várt ránk. December elején a gyanúsabb személyeket átvitték a helyi NKVD-hez, ahol alapos és megalázó személyi motozás után kihallgattak. Arról kellett beszámolnom, hogy miért voltam börtönben Magyarországon. A kihallgatást egy fiatal civil ruhás szovjet és egy magyarul nem tökéletesen tudó ruszin férfi végezte. Én magyarázkodás helyett annyit mondtam, hogy azért ítéltek el, mert a betiltott cserkészcsapat tagja voltam. Ez jó válasznak bizonyult, mert cserkészet soha nem volt a Szovjetunióban, ezért szavuk sem volt rá. A tolmács megkereste a szótárban a cserkész szót, de csak az angol megfelelőjét, a boyscout-ot találta meg. A kihallgató tiszt egy káromkodással elintézettnek vélte a dolgot és visszavittek a börtönbe.

December 18-án visszahoztak az oroszok, így kerültem a Kozma utcai intézetbe. Itt is átestem egy kihallgatáson, de a Mechwart téri szerepemről nem ejtettem egy szót sem, azt mondtam, hogy Erzsébeten töltöttem az időmet édesanyámnál, aki a szomszédokkal már megállapodott, hogy ugyanezt fogják mondani, ha kérdezik tőlük. Röviddel ezután a törzskönyvvezető őrmester közölte, hogy már csak a hátralévő 9 évemet kell letölteni. Újabb két hét elmúltával ugyanaz az őrmester közölte, hogy egy 1956. augusztusi ügyészi felülvizsgálat következményeként azonnal szabadulok fél évre, feltételesen. Ennek letelte után kérvényezhetem a meghosszabbítást. Feltétel volt, hogy addig is becsületesen dolgozzak.

Szabadulás után Szombathelyre utaztam, apám ott lakott akkoriban. Elkezdődött a munkakeresés. Csakhogy az üres munkakönyv láttán mindenhol megkérdezték, hol voltam eddig. Elmondtam, ők meg elküldtek. Ez egészen áprilisig tartott, amikor is jelentkeztem ugyanabba a bányába, ahol elítéltként is dolgoztam. Felvettek. Egy évig dolgoztam ott, amikor romló látásom miatt egyre nehezebb lett a helyzetem, végül a szombathelyi rokonság talált számomra laboránsi munkát egy vegyvizsgáló állomáson. Ott egy rákgyanúval betegeskedő munkatárs helyét foglalhattam el, de három hónap után kiderült, hogy a rák nem rák, a kollega visszajött és ismét az utcán találtam magam. Apám akkor éppen a szentgotthárdi selyemgyárban dolgozott. Megtudta, hogy vesznek fel olyan fiatalokat, akik kötelezik magukat arra, hogy elvégzik a textiltechnikumot és így a fejlesztés előtt álló gyárnak biztosítják a szakember utánpótlást. Némi protekcióval felvettek engem is.

Amikor a munka ügyben odautaztam, a vonaton megismerkedtem egy szentgotthárdi lánnyal. Ez 1958 augusztusában történt. Azt a lányt egy év múlva feleségül vettem és vele élek boldog házasságban most is. 2000-ben már lányunk, fiúnk, öt unokám is a fővárosban élt. Úgy látták, hogy a nagyszülőkre itt nagyobb a szükség, mint Szentgotthárdon. Ezért lettünk budapesti lakosok.

Sárossy Gyula 

Sárossy Gyula 924668-as számú volt politikai elítélt, PEK vezetőségi tag önéletrajza:

(A képen a baloldali vagyok én.) 1929 április 19.-én Békéssámsonon születtem, majd 1930-tól Szegeden laktunk, később 1932-ben Makón telepedett le a családom. Őseim Sáros megyéből származtak, de a Gyula nevű üknagyapám 1849 után Gyomán telepedett le és az utána következő leszármazottak édesapámmal bezárólag mind bognár mesterséggel foglalkoztak.
1943-ban a makói Gróf Bethlem Gábor Református Polgári Fiú Iskola befejezése után, felvételt nyertem a volt M.Kir. Honvéd Repülős Szakkiképző Iskolában és 1944. szeptember 26.-án Makón szovjet megszállási övezetbe kerültem. 1945. február 1-.jén behívtak az Új Magyar Honvédségbe, ahonnan nyár végén leszereltem, mint szakaszvezető. Mivel édesapám Hősi Halált halt nappali tagozaton nem tudtam tovább tanulni mivel segítettem a családot, édesanyámat, nővéremet és húgomat. Szerencsére el tudtam helyezkedni a makói Hitelszövetkezetnél, mint gépíró. Magyarországon volt a legnagyobb elnyomás, az ún. népi demokratikus országok között. Ez megmutatkozott vallási, nemzeti, valamint gazdasági vonatkozásban egyaránt, ezért a lakosság egy része az illegális szervezkedésben gondolta a szabad Magyarország megteremtését. Ezen elgondolások alapján léptem be 1945. szeptember közepén, Makón, Vida István repülős főhadnagy által vezetett Fegyveres Ellenállási Szervezetbe. E szervezkedések létjogosultságát teljes mértékig igazolták az akkor megjelent újságok cikkei, a rádiók adásai, a politikusok elhangzott nyilatkozatai, (belföldön és külföldön egyaránt) valamit az akkor született versek és dalok. ( ,,Ha jön a háború, ha menetelni kell, a sötét erők, ha ránk zúdulnak…")
1949. április 2.-án megalakult a NATO, május 4.-én pedig az Európai Bizottság, (ez még nem az Európai Unió volt) így a keleti hatalmak teljes gőzzel rákapcsoltak a NATO országokkal kapcsolatban levő szervezkedések felderítésére. Magyarországon a Katonapolitikai Osztály végezte e tevékenységet, és 1949. május végén őrizetbe vették a Pásthy István határvadász hadnagy mind az öt szervezetét, a makóival együtt. Kb. 1000 főt vettek őrizetbe és ebből 60 főt állítottak részben katonai, részben népbíróság elé.
1950. augusztus 12.-én hajnalban a Margit körúti Katonai Fogház udvarán dobpergések és fegyverropogások zaja után a bitófán Hősi Halált haltak: Pásthy István határvadász hadnagy, Gyuris István repülős főhadnagy, Hummer Ferenc vezérkari százados, Garamvölgyi Tivadar gyalogos százados, Dr. Sassy Szabó László ügyvéd, és a vizsgálati fogságban szintén Hősi Halált halt Szabó Zsigmond makói tisztviselő. A bíróságok még kiosztottak 4 életfogytiglan-t, 15; 12; 10; 7; 6; 5; 4; 3 évnyi börtönt és 4 enyhe büntetést. Természetesen külön tanácsok, zárt tárgyaláson, hírközlési tilalom elrendelése mellett hozták az ítéleteket. Személyem 7 évet kapott, ebből 6 évet és 2 hónapot töltöttem le. A letartóztatást Szegen a Katpol alosztályon kezdtem, majd folytattam a budapesti Katpol-on, a Markó utcában, a Pestvidéki Törvényszéki Fogházban, a Gyűjtő jobb három csillagban, a Kisfogházban, a márianosztrai magánzárka osztályon, végezetül pedig a várpalotai szénbánya kényszermunkatáborából szabadultam. 1990-ig a BM. 3/2-es osztálya megfigyelése alatt és nyilvántartásában voltam. Szabadulásom után Makón voltam rakodómunkás, vagonkirakó, faipari segédmunkás, majd asztalos lettem. Több mint 30 évig dolgoztam az építőiparban. Csepelen a Pest megyei Építőipari Munkásszállón 5 évig műsorszervező voltam ahol földrajzi, irodalmi, történelmi, stb. szakköröket szerveztem, ahol magyar érzelmű tanárok voltak az előadók. 18 évig vállalati tűzoltó parancsnok voltam a Pest megyei Építőipai Vállalatnál és e vállalat központi telepének (kb. 800 fő) üzemi tűzvédelmi megbízottja voltam (társadalmi beosztásban). Ezen beosztások keretein belül volt alkalmam a magyar tűzoltóság hazai és nemzetközi tekintélyéről beszélni, amelybe még belefért a magyarságtudat és a nemzeti identitás szellemisége is- persze burkolt formában.
Most 90 éves vagyok, már 11 éve özvegyember. Családommal, Gyula fiammal, menyemmel, Annamáriával és két unokámmal, Gyulával és Saroltával élem a mindennapjaimat, akik patronálnak mindenféle tekintetben.

Feladatomnak tartom, a bitófán Hősi Halált halt, Hős Magyar Lányok, Fiúk, Nők, Férfiak, Honvédek, és Tisztek utolsó üzenetét az utókornak átadni, mely így hangzott:
,,A Hazáért Mindhalálig, Éljen Magyarország!
Áldás Békesség!"

Sárossy Gyula

Dr. Sóvári Miklósné Nánássy Judit 

szül.: Nánássy Judit,
Tiszanána, 1926. december 2.-2017. március 21.

Tiszanánán, egy heves megyei kis faluban születtem. Elemi iskolába is ott jártam, majd a miskolci Tóth Pál Református Leánygimnáziumban, a pesti Veres Pálnéban és az egri Angolkisasszonyoknál fejeztem be a középiskoláimat.

Nagyon szerettem rajzolni és egy "Atelier" nevű művészeti és műhelyiskolában szereztem textiltervezői képesítést, amivel nem sikerült elhelyezkednem, telített volt a szakma.

Egy jó nevű maszek divattervezőnél dolgoztam, majd mikor már őket is lehetetlenné tették, műszaki rajzolóként kaptam állást egy akkor induló, NIM-hez tartozó tervezőirodán, ami egy zuglói gyár területén működött. Csoportfőnököm, egy újpesti technikus motorral járt dolgozni és a budai hegyekbe is, ahol katonaszökevény barátja és összeesküvő csoportjuk tagja bujkált. Ő vitte neki az élelmet, tiszta ruhaneműt és a híreket. Akkoriban a benzint jegyre adták és neki nem volt elég. Egy akkor Budapesten tartózkodó külföldi barátomtól kértem részére benzint, amiért ő ment el.

Kevéssel ezután (1951. április 16-án) a 7-es busz gellérthegyi megállójánál, ahol egyedül vártam, megállt előttem egy személyautó, majd a hátam mögött egy férfihang szólt, hogy szálljak be. A Fő utcai ÁVÓ-ra vittek, ahol a folyosón a szokásos "arccal a falnak, kezek hátul". Eltöltöttem pár órát, mire behívtak. Sok kérdés közt volt az is, hogy mivel jár be a főnököm Pestre, és hogy az a motor sok benzint fogyaszt ugye? Akkor esett le – ahogy mondják – a tantusz. De őket nem a benzin érdekelte, hanem az összeesküvés, amiről én sem akkor, sem a további kihallgatásokon nem tudtam, és ehhez tartottam magam. Nyár vége lett, mire átadtak a börtönnek. Ha jól emlékszem, '52 őszén vittek el bennünket egy nagyon ócska rabomobillal Sátoraljaújhelyre. A deszkalapok közötti hasadékokon át az utat figyelve láttuk, hogy észak-kelet felé haladunk. Azt hittük, hogy az orosz határ felé megyünk és ott át is adnak bennünket. Korán sötétedett, már semmit nem láttunk a gyéren megvilágított utakon, utolsó megfigyelt, illetve még látott felirat Miskolc volt. Megálltunk végre éhesen, fáradtan és félve.

Sátoraljaújhelyen voltunk nagyon hideg zárkában, ahol fűtés nélkül éltük meg az elkövetkező heteket. Írhattunk egy levelezőlapot, hogy mostantól se levél, se látogatás, nevünk sincs, csak számunk. Havonta jöhet egy tisztasági csomag, szappan, fogkefe, fogkrém, zsebkendő, vatta. Meleg ruhánk sem volt, akit éppen abban tartóztattak le, az a letétből kapott vissza, amikor már kezünk, lábunk kicsit megfagyott, a bakancsokban, amik vagy szorítottak vagy csónakázni lehetett bennük. Az étel rossz is volt, meg kevés is. A reggeli rántott leveshez vagy kávéhoz megkaptuk a napi kenyéradagot, egy kilós kenyér harmadát. A zárkák lakóit gyakran cserélgették, nehogy összeszokjanak. Az őrök nők voltak, nem volt köztük Kazinczy-díjas. A parancsnokot ritkán láttuk. Zárkáink az emeleten voltak nagyon szép kilátással, ha felálltunk az ágyra. Az alattunk lévő emeleten férfiak voltak, köztörvényesnek kinevezett, szerencsétlen, földtől megfosztott "kulákok" vagy műhelyüktől megszabadított iparosok. Emlékeim szerint összesen kétszer fürödtünk, a mosókonyhában öt fateknő, két nagyobb, három kicsi, a nagyban hárman, a kicsiben ketten.

Egy számunkra szép napon fekete zászlót láttunk valamelyik épület falán. Sztálin "atyánk" meghalt és bennünk a soha ki nem halt remény erősödni kezdett. Nyár lehetett, az ősz újra költözést hozott. Elvittek bennünket Kalocsára, lényegesen emberibb körülmények közé.

Még a Fő utcán megvolt a tárgyalásom. Első fokon életfogytiglanra ítéltek, és belenyugodtam, a kirendelt ügyvédem kérésemre tudomásul vette, az ügyész viszont súlyosbításért fellebbezett, azaz kötélért. Így nem lettem jogerős. Második tárgyalásom három hónap múlva, az ügyész már egy mások ember volt. Levették az ítéletemet 10 évre, amiből aztán 67 hónapot le is töltöttem.

Szabó Lajos 

Alsópáhok, 1921. december 6.

1949 október 27-én a demokratikus államrend elleni izgatás miatt a lengyel mezőgazdasági gimnáziumban a tanítási órán tartóztatott le az ÁVH. A vád: a szovjet rendszerű mezőgazdaságról megmondtam a valóságot a középiskola nagyszámú diáksága előtt.

Letartóztatás után a pécsi ÁVH-ra vittek, ahol két napon át gumibotokkal kékre-zöldre vertek. Alkalmanként 3-5 fő. Két hét magányzárka után vittek át a megyei Népbíróságra. Kihallgatás után szabadon bocsátott az ügyész, de várt az ÁVH és visszavitt a saját börtöne magánzárkájába. Bírósági tárgyalással ítélet 1949. december 6-án született, 3 év börtön és 10 év mellékbüntetés vagyonelkobzással. A pécsi börtön 4×4 m²-es cellájában 20-22-en voltunk emeletes vaságyakon. Éjszaka az alváskor szalmazsákok kerültek a szabad területekre. A szobasarokban kibli, amely csak naponta egyszer, reggel volt üríthető. Bűzben és áporodott szagban éltünk, minimális étkezés mellett, napi egyszeri sétával. Mosakodásra reggel 1 vödör víz egy bádoglavórral szolgált a húsz fő számára. A három év börtönt az ország börtönvilágának megismerésével töltöttem: Pécs, a budapesti Gyűjtő, Márianosztra, Székesfehérvár, Baracska, Jászberény és Miskolc. Miskolcon az egyetemváros építkezésén dolgoztam, innét szabadultam, de ÁVH visszakéréssel még három hétig magányzárkában sínylődtem. Véglegesen 1952. november 16-án szabadultam, rendőri felügyelettel megtoldottan. Szabaduláskor Pobeda vitt két ÁVH-s kísérettel, megbilincselve a rendőrségre, ahol az elbocsátás ref-fel történt.

A szüleim házában éjszakánként a rendőrség látogatott meg, ugyanakkor minden vasárnap délelőtt a tanácsházán igazolás láttamozta a rendőrségi bizonylatomat.
1953 március 1-jén a keszthelyi rendőrség fogdájába vittek el 30 napra, mivel február végén Alsópáhok határát elhagytam, szüleim Hévíz területén lévő földjét munkálva. A rendőrségvezető politikai tiszt – amikor írást kértem letartóztatásom okáról és idejéről – így válaszolt: örüljek, mert élve hagy, hiszen rólunk nincs elszámolási kötelezettség.

1956-ban Alsópáhokon a Forradalmi Bizottság elnökévé választottak. 1957 novemberében tanácsolták, egy évre hagyjam el lakóhelyemet, megelőzendő a letartóztatásomat. A politikai ellenőrzésem egészen a rendszerváltásig, 1989-ig fennmaradt. Minden munkahelyemről pár év múlva mennem kellett, de szakmai hozzáértésem folytán mindig mezőgazdasági munkakörben, jól megbecsülten dolgoztam.

Szűcs Ágoston Istvánné, Benyovszky Évamária 

Budapesten születtem 1951. március 17-én. Családom, Édesapám származása miatt osztályidegenné vált.
A család minden vagyonától megfosztva, osztályidegenként, rendkívül nehéz és megalázó körülmények között élt, illetve nevelkedtünk testvéremmel (Benyovszky Móric, elhunyt).

Családunk keresztényi élete a Szent Imre templomhoz kötődött. Férjhez mentem, férjem Szűcs Ágoston István, esküvőnk a Szent István Bazilika kápolnájában történt. Három fiúgyermekünk keresztelése, első áldozása a Szent István Bazilikában volt. Legidősebb gyermekem a Szent István Bazilikában, a másik két fiam a Budapesti Piarista gimnáziumban bérmálkozott. Az 1945-1956 közötti Magyar Politikai Elítéltek Közössége (PEK), vitéz Fehérváry István elnökével történt megismerkedésünket követően, 1996-ban a PEK pártoló tagjai lettünk férjemmel. A PEK ÜT-tagjaként vettem részt a Vezetőségünk munkájában, jelenleg a Számvizsgáló Bizottság tagja vagyok.

A Kartográfiai Vállalatnál, mint okleveles földrajzszakos tanár, térképszerkesztő, térképszerkesztési feladatokat láttam el. Jelenleg nyugdíjas vagyok.

Szűcs Ágoston Istvánné, Benyovszky Évamária

Szűcs Ágoston István 

Budapesten születtem 1949. május 10-én. Édesapám a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia kardvívó sporttisztje volt. A II. világháború után, a Magyar Honvédség Személyügyi Főcsoportfőnökség vezetője lett. 1949. január 3-án a "Dósa Attila" politikai perben, "Hazaárulás és kémkedés" vádjával halálra ítélték, 1950. április elsején kivégezték.

Édesanyám, mint osztályidegen, rendkívül szegény és megalázó körülmények között egyedül nevelte fel öt gyermeküket (Ágnes, Péter, József elhunytak, Annamária, Ágoston). Édesanyám és családunk keresztényi élete a Szent István Bazilikához kötődött. Itt lettem első áldozó, illetve itt bérmálkoztam. Megnősültem, feleségem Benyovszky Évamária, esküvőnk a Szent István Bazilika kápolnájában történt. Három fiúgyermekünk keresztelése, első áldozása a Szent István Bazilikában volt. Legidősebb gyermekem a Szent István Bazilikában, a másik két fiam a Budapesti Piarista gimnáziumban bérmálkozott.

Az 1945-1956 közötti Magyar Politikai Elítéltek Közössége (PEK), vitéz Fehérváry István elnökével történt megismerkedésünket követően, 1996-ban a PEK pártoló tagjai lettünk feleségemmel. A közösség tagjai között megismerkedhettem, az Édesapámmal együtt raboskodó sok társával is. Elnökünk Fehérváry István felterjesztette Édesapám, poszthumusz vitézzé történő avatására. Édesapám vitézsége jogán, én is a Vitézi Rend tagja lettem. A PEK aktív tagjaként, részt veszek a Vezetőségünk munkájában is.

Mint okleveles villamosmérnök, illetve a szakirányú továbbképzéseknek megfelelően, munkahelyeimen villamos tervezői, projektfelelősi, kivitelezési, üzemeltetési és energetikus feladatokat láttam el. Jelenleg a Szent István Bazilika Gondnokság gondnok helyetteseként dolgozom.

vitéz Tolner István 

Balatonalmádi, 1935. január 7.-2014. július 14.

1935. január 7-én születtem Balatonalmádiban. Édesapám földművel, édesanyám háztartásbeli volt. 1948-ban elvégeztem az általános iskolát Almádiban, majd a pannonhalmi gimnáziumban és a veszprémi Lovassy Gimnáziumban tanultam, utóbbiból 1952 októberében, a negyedik osztályból vittek el az ÁVH emberei. A veszprémi ÁVÓ vallatópincéjében kínzások között faggattak, "a magyar szocialista államrend megdöntésével, kémkedéssel, hazaárulással" vádoltak.
Ami igaz is volt, mert 1949-ben megalapítottuk a Magyar Nemzetvédelmi Szövetséget, melyben hatod magammal azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy lehetőségeinkhez képest harcoljunk a szovjet megszállás és elnyomás ellen. Egy tagunk a zöldhatáron többször járt Ausztriában, ahol a határon túli "ellenállásnak" jelentett a szovjet csapatok megyei helyzetéről, leginkább a szentkirályszabadjai reptérről, a harckocsik számáról.
Az ausztriai táborban időközben befészkelték magukat az ÁVH emberei, ami egyenesen a későbbi lebuktatásunkhoz vezetett. B. Ferenc, U. József társainkat Jákon a templomnál, éppen hazafelé tartva letartóztatták és a Fő utcai központba szállították, ahol egy heti kínvallatás után a többiek nevét elárulták. Utána következtünk mi is, és mint ahogy már említettem, engem az iskolapadból hurcoltak el.
1953. február 5-én ítéltek el hatunkat, egyik társunkat majd csak két évre rá, addig be szerették volna szervezni H. Richárdot, de ő akkurátusan nemet mondott. U. Józsefet, B. Ferencet, T. Istvánt, H. Hugót először halálra, majd életfogytiglanira ítélték. K. Gábort 15 évre, engem 12 évre ítéltek. Ezek után a váci börtönbe vittek, majd augusztus 19-én a tatabányai bányába kényszermunkára a 14-es aknába. Csillésként dolgoztam három évet.
1956. június 4-én szabadultam a "változásoknak" köszönhetően, rendőri felügyelet alá helyeztek. A civil életben először segédmunkásként dolgoztam, majd lakatosként. Csak jóval később érettségiztem le. 1962-ben megnősültem, két gyermekem van. 1966-ban megengedték, hogy a mezőgazdasági technikumot elkezdjem, majd 1970-ben befejeztem. 1973-ban munkavédelmi főiskolát is elkezdtem, amit 1976-ban fejeztem be. 1990-ben beléptem a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségébe, és a veszprémi POFOSZ alelnöki feladatait láttam el. 1992-ben beléptem a Politikai Elítéltek Közösségébe, majd később vezetőségi tagként dolgoztam a betegségemig. 1996-ban a debreceni református templomban vitézzé avattak. 2002-ben a Szabad Magyarország érdemkereszt kitüntetést kaptam. 2008-ban megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemkereszt arany fokozatát.
Manapság a közösségi munkámban már a betegségem nagyon gátol, visszavonultan élek Balatonalmádiban, de sajnos egyre többet a veszprémi kórházban.

2014. július 14-én átadta lelkét a teremtőjének.

Tóth Iván 

Párizs, 1927. március 1.

Ötven évvel ezelőtt, 1956. október 31-én szabadultam ki a csolnoki munkatáborból, ahol a szervezkedés miatt kapott 8 éves börtönbüntetésemet töltöttem. Rabtáborunk a IX-es akna mellett volt, én pár km-rel arrébb, a XII-es aknán dolgoztam a bányában. De hogyan kerültem ide? Más az "átélt" történelem, és más az "írott" történelem. Az átélt történelem során az ember olyan élményeket, történéseket él meg, amelyek nem szerepelnek az írott történelem lapjain. Az átélt történelem bizonyos mértékig mindig szubjektív.
1946-ban leérettségiztem és beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar-történelem-földrajz szakra. Kiváló professzorok, kiváló hallgatóság. Jó közösségek. Jött 1948-49: a "fordulat éve". A kommunisták átvették a hatalmat az országban és az egyetemen is. Kényszernyugdíjazták vagy egyszerűen kirúgták a régi, szakmailag kiváló professzorokat és helyükre beözönlöttek az új kommunista tanárok. Mindig valóságos "slepp" kísérte őket az egyetem folyosóján. Hangoskodó, vihogó fiatalok, akik nem hagytak kétséget afelől, hogy ki az úr az egyetemen. Ránk úgy tekintettek, mint a régi, reakciós "burzsoá" tudomány képviselőire. Kötelező volt vizsgázni marxizmus-leninizmusból, és ugyancsak kötelezővé váltak a Szabad Nép órák. Megdöbbenve és mély ellenszenvvel figyeltük őket.
1950-ben befejeztem az egyetemet. Ősszel feleségemmel és kislányommal Martonvásárra költöztünk, ahol történelem-földrajz szakos tanári állást kaptam az általános iskolában. Igen jól éreztük magunkat Martonvásáron, a helybeliek is szeretettel fogadtak.
1953 nyarán ismerkedtem meg K. Emillel, aki Budapesten volt postai tisztviselő. Gyermekeit tanítottam. Az ő révén kerültem bele abba a keresztényszocialista szervezkedésbe, amelynek célja volt, hogy egy esetleges rendszerváltás után kész keresztényszocialista programmal lépjen a nyilvánosság elé. A rendszert nem akartuk megdönteni, hiszen nem is volt mivel, ráadásul itt voltak a szovjet csapatok! Országos jellegű szervezkedés volt, csoportjai működtek Martonvásáron, Budapesten, Debrecenben és még sokfelé szerte az országban.
Mai szemmel nézve naiv dolog volt 1953-ban rendszerváltásra gondolni, de ne felejtsük el, az emberek többsége elutasította a durva kommunista diktatúrát, és ebben az évben halt meg Sztálin.
Kik voltak a tagjai a K. Emil vezette martonvásári illegális keresztényszocialista csoportnak? Volt közöttük földműves, munkás, kereskedő, iparos, értelmiségi. A társadalom minden rétegéből voltunk. Mindannyian becsületes, tisztességes családos emberek.
Esténként jöttünk össze, politizáltunk és hallgattuk a Szabad Európa rádiót, valamint a BBC adását. Ha már ketten hallgatták ezeket a rádióadásokat, az már szervezkedésnek számított. A besúgók mindenhová beférkőztek. És az ÁVH lecsapott.
1953. szeptember elején K. Emilt Budapesten, a Kelenföldi pályaudvaron letartóztatták. 1953. szeptember 17-én sor került rám is. Éjszaka törtek ránk az ávósok, megbilincseltek, házkutatást tartottak, fegyvert kerestek. Lefüggönyözött Pobeda autóba tuszkoltak és beszállítottak a Fő utcai ÁVH központba. Egy fapriccses zárkában kötöttem ki. Kihallgatásom hónapokig tartott. Akkor még nem értettem, miért mondta nekem letartóztatásom alkalmával az ÁVH-s tiszt, hogy szerencsém van, amiért 1953 nyara után vagyunk. Ma már tudom, hogy mit értett ezen. 1953 nyarán lett először miniszterelnök Nagy Imre, és megtiltotta, hogy a kihallgatások során fizikai kényszert, kínvallatást alkalmazzanak. Így a kihallgatások során nem bántottak. A kihallgatások során írta az egyik ÁVH-s kihallgató tiszt a jegyzőkönyvbe: "Mint evangélikus mélyen vallásos. (Református vagyok, de úgy látszik, az ÁVH-s tiszt nem tudott különbséget tenni a kettő között.) Ellensége a rendszernek és a Szovjetuniónak."
November végén befejeződtek a kihallgatások és átszállítottak egy másik épületrészbe, fel a hatodik emeletre. Itt voltak a halálra ítéltek magánzárkái. Bevágtak egy magánzárkába, nem tudtam miért és meddig. Heteken keresztül egy szót sem szóltak hozzám. Naponta háromszor belökték az ételt, hetente egyszer levittek zuhanyozni és hetente egyszer megborotváltak. A borbély is halálraítélt volt. A napok múlását a falra karcolt vonallal jelöltem. Hogy meg ne zavarodjam, földrajzi előadásokat tartottam a négy falnak. Hat hétig voltam magánzárkában. Nehéz hat hét volt, de nem voltam egyedül, mert velem volt az Úr.
1953 decemberében átszállítottak a Markóba. Egy köztörvényes zárkába kerültem, tolvajok, rablók, sikkasztók, kmk-sok (közveszélyes munkakerülők) közé. Összesen vagy 30-an voltunk a zárkában. De én voltam a legsúlyosabb eset, mert én "politikai" voltam. Mégis jól éreztem magam közöttük, hiszen a hónapokig tartó magány után végre emberek között voltam. A kirendelt védőügyvédekkel a folyosón beszélhettem állva, néhány percig.
Az első fokú bírósági tárgyalás a budapesti Megyei Bíróságon 1954. január 21-én volt. A tanácselnök J. Béla, a hírhedt "vérbíró", a második világháború utáni népbírósági és politikai ügyek egyik hírhedt főbírája volt. Számtalan embert ítélt halálra. Pontosan végrehajtotta az ÁVH utasításait. 1956-ban, a forradalom idején öngyilkos lett, kiugrott a miskolci ügyészség ablakán. Az ügyész A. Jenő A. Gyulával együtt, aki a futószalagon gyártott koncepciós perek egyik főügyésze volt a háború utáni években.
Ügyünk dupla 0-s ügy volt, ügyiratszámunk 00-val kezdődött, ami azt jelentette, hogy "szigorúan titkos". Ennek megfelelően zárt tárgyalást tartottak. Rajtunk, valamint a bíróság tagjain kívül csak néhány ÁVH-s üldögélt a padokban.
A mi martonvásári csoportunkat – megtűzdelve néhány nem martonvásári vádlottal – dr. F. Miklós és társai csoport tagjaiként kezelték. F. Miklós volt az összekötő a mi csoportunk és a szervezkedés legfelsőbb vezetése között. A vád ellenünk a "demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel" volt, miszerint részt vettünk egy országos kiterjedésű keresztényszocialista szervezkedésben, amely egyesült egy rendfenntartó csoporttal, a "Botond hadosztály"-jal. Ez így nem volt igaz, mert mint már említettem, nem akartuk megdönteni a fennálló rendszert. Védekezésünket nem fogadták el, az ügyész a vádat fenntartotta. K. Emilt 13 év börtönre, minket 6-9 évi börtönre ítéltek. Kimondták a teljes vagyonelkobzást, a közügyektől 10 évre eltiltottak. Az én büntetésem 6 évi börtön, teljes vagyonelkobzás és a közügyektől 10 évre történő eltiltás volt. Mi enyhítésért, az ügyész súlyosbításért fellebbezett.
A másodfokú tárgyalás a Legfelsőbb Bíróságon 1954. május 26-án tartották. Minket el sem vittek a tárgyalásra. Akkoriban már a márianosztrai börtönben raboskodtunk. A Legfelsőbb Bíróság tagja volt akkor az a V. Ferenc bíró, aki négy évvel később 1958-ban a Nagy Imre per főbírája volt. Egy-két kivételtől eltekintve büntetésünket súlyosbították. Az én büntetésemet 6 évről 8 évre emelték, személyem "nagyfokú társadalmi veszélyessége" miatt. Hogy miben állt ez a nagyfokú társadalmi veszélyesség, arról az ítélet indoklása így szól: "Tóth Iván XI. rendű vádlott 1953 nyarán K. révén került kapcsolatba a szervezkedéssel. Nevezett neki is említette, hogy a szervezkedés fegyverekkel is rendelkezik. A vádlott maga is igyekezett két személyt a szervezkedésbe beszervezni. Személyének nagyfokú társadalmi veszélyességét azonban a legfőképpen az mutatja, hogy az iránt érdeklődött, hogy a szervezkedésnek milyen elgondolásai vannak az iskolai oktatással kapcsolatban. A vádlott tevékenysége jóval szélesebb körű, mint Zs., B., I. és Cs. tevékenysége. Jelentős súllyal esik a terhére, hogy akkor, midőn az ifjúság nevelésével volt megbízva, demokráciaellenes szervezkedésben vett részt. A vádlott személyében és cselekményében olyan nagyfokú társadalmi veszélyesség jelentkezik, hogy az első bíróság által kiszabott büntetés azzal nem áll arányban, így a büntetését súlyosbítani kellett." Hát nem nevetséges? Nem, nem nevetséges, véresen komoly valóság.
Sokat tudtam meg erről a keresztényszocialista szervezkedésről Cs. Jenőtől, aki a mozgalom egyik fő országos vezetője volt. Nem tudom miért, de egy napra összezártak bennünket az ÁVH-s kihallgatások során. A tőle hallott információk után arra a következtetésre jutottam a későbbiek során, hogy a mi keresztényszocialista jellegű szervezkedésünk egyik oldalága volt a Grősz-pernek. Grősz József kalocsai érseket és társait 1951-ben ítélték el hűtlenség és szervezkedés vádjával. Grősz érsek életfogytiglant, társai 3-10 évig terjedő börtönt kaptak. A Grősz-pernek előzménye a Mindszenty-per volt 1949-ben, amely a kommunista diktatúra első nagy csapása volt az egyházakra, nem titkolt célja a vallásos emberek megfélemlítése.
A mi politikai jellegű szervezetünk egyesült egy rendfenntartásra készülő titkos szervezettel, a F. László vezette "Botond hadosztály"-jal. Forbáth Lászlót halálra ítélték és kivégezték. Cs. Jenő életfogytiglant kapott, büntetését a váci börtönben töltötte. 1956-ban a forradalom idején kiszabadult. November 4-e után külföldre távozott és Amerikában telepedett le. Öreg korában ott halt meg a '90-es években, haláláról a magyar sajtó is beszámolt. Akkoriban az a hír járta: Magyarországon ma 3 fajta ember van: aki ült, aki ül és aki ülni fog…
Márianosztra hegyekkel körülvett szép hely a Börzsönyben. A kolostort az egyetlen magyarországi eredetű szerzetesrend, a pálosok építették a XIII-XIV. században. Ide vonult vissza teljes magányra vágyva, élet végén a leprában megbetegedett Nagy Lajos király. Ebből az egykori kolostorból a XIX. század közepén női börtönt alakítottak ki. A női rabokat irgalmas rendi apácák őrizték. A második világháború után – az 1950-es évek elején – elszállították a nőket, az épületet kibővítették, férfi börtönt alakítottak ki belőle. Az 1950-es években ez lett az ország legszigorúbb börtöne, csak politikai foglyokat őriztek itt, olyanokat, akik háborús és népellenes bűnökért, szervezkedésért, hűtlenségért ítéltek el öt évnél hosszabb időre. Raboskodtak itt a Horthy rendszerből egykori magas rangú hivatalnokok, diplomaták, katonatisztek. De voltak itt ismert egyházi méltóságok is. A börtön parancsnoka K. Sándor alezredes volt, az egyik leghírhedtebb, legszigorúbb börtönparancsnok. Példátlan szigort követelt az őrszemélyzettől.
Óriási volt a zsúfoltság. Az eredetileg 900 főre tervezett börtönben 1800-2000 embert zsúfoltak össze. Minket az első fokú ítélet után 1954. január végén szállítottak Nosztrára. Az MZ (magánzárka) osztályra kerültünk, ezek a zárkák két-három személyre készültek, most minden zárkában négyen voltunk. Három ágy volt, a negyedik ember (aki a legkésőbb érkezett a zárkába) a földre letett matracon aludt. A zárkában csak a négy fal és a négy elítélt. A sarokban egy kibli (vasedény) szolgált WC gyanánt. Egy mosdótál, egy vödör víz. Naponta tíz perc séta az udvaron egyesével libasorban, hátratett kezekkel, körbe-körbe. Beszélni szigorúan tilos volt.
Se könyv, se újság, se papír, se ceruza, semmi… csak a négy elítélt. Itt kell raboskodnunk évekig? Ekkor kezdtem el mesélni társaimnak a Winnetout és más indiántörténeteket, regényeket, filmeket: Öt koponya, Négy toll, Az elveszett lány. Időnk volt bőven. Egy rövid időre elfeledkeztünk nyomorúságos helyzetünkről. Álomvilágban jártunk: ott vágtattunk a prérin Winnetouval és Old Shatterhanddal harcoltunk a Dél-Afrikában uralomra törő öt veszélyes kalandor ellen, vagy kerestük az elveszett leányt a kanadai vadonban, akit kényszerleszállás után egy magányos vadász ment meg, aki szerelmi csalódás miatt otthagyta a csillogó nagyvárost és választotta a magányos remeteéletet.
A koszt nagyon kevés és rossz volt Márianosztrán. Valósággal éheztünk. Családom nem tudta, miért kérünk több pipereszappant a tisztasági csomagba. Ha pipereszappant adtunk a házimunkásoknak – akik az ételt osztották és ugyanolyan elítéltek voltak, mint mi – akkor egy-egy ebéd vagy vacsora után beadták a kondért, alján egy kis főzelékmaradékkal. Ilyenkor puszta kézzel kapartuk ki a forró ételt a csajkába, mert néhány másodperc múlva vissza kellett adni a kondért. Beszélő félévente egyszer volt, öt perc.
A földszinten, egy hosszú folyosón álltunk egymással szemben, egymástól egy lépésre, közöttünk egy őr. A párok egymástól egy méterre, óriási hangzavar, hiszen mindenki öt perc alatt akart mindent elmondani a hozzátartozójának. Az ügyről, a perről nem volt szabad beszélni. Feleségem édesanyámmal együtt jött, de közölték, hogy csak egy személy jöhet be. Így a feleségem jött be, édesanyám kint várakozott. Mióta letartóztattak – több mint hat hónapja – nem láttuk egymást. Kopaszra nyírva, csíkos rabruhában álltam feleségemmel szemben. Szörnyű megalázó volt.
Márianosztrán sok érdekes és kiváló emberrel találkoztam. Az elítéltek sokasága igen sokszínű volt. Voltak itt háborús és népellenes bűnökért elítéltek, egyetemi tanárok, magas rangú diplomaták, katonatisztek a két háború közti időből, szervezkedésért elítéltek – ezek voltak a legtöbben –, hűtlenségért elítéltek. Jehova tanúi, valamint érdekes módon olyan kommunisták, ÁVH-s tisztek, akiket az első Nagy Imre kormány idején, 1953 őszén ítéltek el a "szocialista" törvényesség megsértése miatt. Péter Gábor, az ÁVH egykori rettegett vezetője és más tisztjei. Így ide hozták P. Gábor ezredest is, aki az '50-es évek elején a márianosztrai börtönt felügyelte. Nagyon rájuk illett a közmondás: "Amikor a hóhért akasztják."
Nagyon sokat tanultam dr. W. István egyetemi tanártól, aki kiváló ismerője volt a történelemnek és a szociológiának. A másik ilyen ember dr. K. Ede Zoltán volt, aki a két háború között az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) igazgatója volt. Igen ám, de azt már nem írták meg a történelemkönyvekben, hogy nem mindenkit engedtek haza. Jó néhány embert bevittek a Markóba, egy gyors, titkos tárgyaláson koholt vádak alapján 6-8 évi börtönre ítélték őket. Gúnyosan azt mondták nekik, most már legalább tudják, hogy miért és meddig kell ülniük. Ennyit a márianosztrai panoptikumról, ahol hét és fél hónapot töltöttem 1954-ben.
Ősszel kivittek a csolnoki munkatáborba. Nagyon ki akartam már kerülni Márianosztráról, és családom beadványára végülis kivittek Csolnokra. Csolnok sváb település Dorogtól nem messze. A környéken gazdag szénbányák voltak. Akkoriban nagyon kellett a szén, hiszen ez volt a fő energiaforrás. Csolnok közelében – a falutól néhány km-re – három akna volt: a IX-es, XII-es és a XIV-es. Táborunk fenn a "hegyen", a IX-es akna bejárata mellett állt. Ez a hegy tulajdonképpen egy hatalmas lapos dombtető volt. A tábor közepén egy kisebb futballpálya nagyságú térség, körülötte négyszögben álltak a barakkok. Több mint tíz hatalmas barakk. Mindegyikben kb. 100 ember aludt. A tábor létszáma 1954-1956-ban kb. 1000 fő volt. Lent dolgoztunk a bányákban három műszakban. Én a XII-es aknán dolgoztam, a táborunktól néhány km-re. Jó háromnegyed órás utat jelentett ez, oda és vissza. Részben a föld alatt, részben a föld felett szögesdrótkerítések és őrtornyok között éltünk. Lent a bányában együtt dolgoztunk civil vájárokkal. Csolnokról és a környező sváb településekről jártak be, valamint tótok Sárisápról és Dorogról. Mi elítéltek voltunk a magyarok, na és természetesen az őrszemélyzet.
Sújtóléges bánya volt, ami azt jelentette, hogy nyílt lángot nem volt szabad használni. Egyetlen cigaretta vagy elektromos szikra hatalmas sújtólégrobbanást okozhatott. A metángáz mennyiségét különleges lámpával állandóan mértük, és ha a gáz mennyisége növekedett, a munkahelyet el kellett hagynunk. Hatalmas csöveken állandóan friss levegőt fújtak a bányába. Itt a másik veszély a karsztvíz volt. Ezek a szénbányák a mészkőhegységben voltak és a mészkőhegység belsejében óriási mennyiségű karsztvíz halmozódik fel. A beszivárgó vizet állandóan szivattyúzni kellett, gumicsizmában jártunk, volt olyan munkahely, ahol bokán felül érő vízben kellett dolgoznunk. Ha a víz nagy mennyiségben tört be a bányába, a bányának az a része "elúszott". Gyakran a gépek is víz alá kerültek, nem volt idő a kimentésükre. A civil vájárokkal együtt dolgoztunk, ők voltak a csapatvezető vájárok, mi pedig a csillések.
Minden a szén körül forgott, a sváb vájárok tudtak és szerettek dolgozni. Ha 100 %-on felül teljesítettek, külön prémiumot kaptak. Akkoriban nem volt rossz a bányászok keresete. A civil vájárok sok pénzt akartak keresni és ezért rettenetesen hajszolták a csilléseket is. A leggyakrabban használt mondat: "Gyerünk, rakd a telit, hol van már az üres?" Ha valami folytán egy teli csille kisiklott és akadályozta a forgalmat, őrjöngő civil vájárok és aknászok rohangáltak, hogy minél hamarabb visszakerüljön a sínre a kisiklott kocsi. Szerencsétlen elítélt csillések ilyenkor izzadva, káromkodva, átkozódva, minden erejüket megfeszítve próbálták a több mázsás csillét visszaemelni a sínekre.
Mégis, a táborban sokkal jobb volt a helyzet, mint a börtönben. Ha ledolgoztuk a műszakot, fent a táborban szabadon mozoghattunk. A középen lévő futballpályán hatalmas meccseket rendeztünk, szabályszerű bajnokságot játszottunk, csapatokat alakítottunk, oda játékosokat "igazoltunk". Én a Nemzeti Sport Club nevű csapat kapusa voltam, hiszen egyetemi éveim alatt a kézilabda mellett az egyetemi csapatban futballkapus voltam. Az étteremben felállított ping-pong asztalokon hatalmas csatákat vívtunk. Az étteremben kultúrelőadásokat is lehetett tartani, sőt időnként filmet is vetítettek.
Beszélőre a családtagok két-három havonta jöhettek. Beengedték a kiskorú gyermekeket is. A beszélő az ebédlőben, asztaloknál ülve folyt, kislányom az asztal alatt bujkált a lábam között. Fizetést is kaptunk, amelynek azonban nagy részét rabtartás címén levontak, de a maradékot hazaküldhettük, illetve a büfében spejzolni is lehetett. Az őrszemélyzet nem volt olyan durva és kegyetlen, mint Márianosztrán. Lakásaik a táboron kívül álltak. A bányába is lejött velünk természetesen egy-egy őr, de fegyvertelenül és roppant barátságosan. Hiszen nem tudhatta, hogy egy sötét vágatból ki vágja kupán egy nehéz bányászlámpával.
A csolnoki tábor lakói is sokszínű képet mutattak. Itt is voltak háborús és népellenes bűnökért, szervezkedésért, hűtlenségért elítéltek, "idegenlégiósok", "bokorugrók" (akiket tiltott határátlépési kísérletért ítéltek el), Jehova tanúi. Nagyon becsültem ezeket az embereket, mert hitükért, meggyőződésükért, hogy tudniillik nem fognak fegyvert és megtagadták a katonai szolgálatot, vállalták a több évi börtönt, pedig többgyermekes, családos emberek voltak. Érdekes színfolt volt az "idegenlégiósok" csoportja. Ezek a fiúk a háború után Nyugatra szöktek és kalandvágyból beálltak a francia idegenlégióba. Bevetették őket a vietnami háborúba, a Viet Minh fogságába kerültek. Hónapokig egy marék rizsen tartották őket, majd kiadták az oroszoknak. Azt ígérték, hogy hazahozzák őket. A transzszibériai vonattal Moszkváig, majd onnan a magyar határig szállították ezeket a fiúkat. A határon az ÁVH-sok várták őket és a Markóba szállítva háborús és népellenes bűnökkel vádolva 6-8-10 évi börtönt kaptak.
50 évvel ezelőtt, 1956 nyarán a táborba egyre többször jöttek ki az ügyészek Budapestről. Kihallgatták az elítélteket, felülvizsgálták az ügyeket. Egyre többen szabadultak '56 nyarán és '56 őszére az 1000-ből már csak kb. 600-an maradtunk. Egyre idegesebbek és türelmetlenebbek voltunk. 1956. október 24-én a civil vájárok újságolták, hogy Pesten "valami van". Tüntetések, felvonulások, lövöldözés. Türelmetlenül vártuk az újabb híreket. Bizottságot alakítottunk magunk közül, akik tárgyalnak az őrszemélyzettel. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy harckocsik veszik körül a tábort, és az őrszemélyzetet az őrtornyokban katonák váltják fel. A kitörésen gondolkodtunk, és felszóltunk a katonákhoz:
– Lőtök-e fiúk, ha kitörünk?
– Hát? Parancsunk van rá!
Én őrültségnek tartottam a kitörést. Még várni kell. De nem tétlenül. Október 26-án vagy 27-én az egyik műszakban lévő 100 elítélt nem szállt fel a bányából. Az a követelésük, hogy Budapestről jöjjenek ki az ügyészek és vizsgálják felül ügyeinket. Ennek megerősítésére több mint húsz órát voltak lent egyhuzamban a bányában, és végül ígéretet kaptunk követelésünk teljesítésére. A katonákat és a harckocsikat visszavonták. Október utolsó napjaiban kijöttek az ügyészekés mindannyian szabadultunk. Kaptunk egy ideiglenes büntetés-félbeszakítási igazolványt. Október 30-án szabadult az első csoport. Teherautókon Budapestre szállították őket. Én október 31-én az utolsó teherautón hagytam el a csolnoki tábort és figyeltem, amint a nagykapu lassan becsukódik, örökre. Hogy ügyemet rendezzem, valamikor '56 decemberében bementem az "oroszlánbarlangba", a BM Büntetés-végrehajtási Parancsnokságára. Úgy néztek rám, mint aki egy másik bolygóról jött. Összesúgtak, majd kiadtak egy papírt, hogy büntetésemet 6 hónapra félbeszakították. A 6 hónap lejárta előtt újra kellett kérnem büntetésem félbeszakítását. Ha nem kapom meg, akkor be kell vonulnom az esztergomi börtönbe és le kell ülnöm a hátralévő 5 évet. Végül – hála Istennek – 1958 januárjában értesítettek, hogy a büntetésem hátralévő részét az Elnöki Tanács kegyelemből elengedte. 1963 szeptemberében értesítést kaptam a budapesti Fővárosi Bíróságtól, hogy a közügyektől 10 évre történt eltiltásomat kegyelemből elengedték. Már csak 1 évem volt hátra ebből a 10 évből.
1990-ben kértem ügyem semmissé nyilvánítását. Az 1990. évi XXVI. törvény 1. §-ának (1) bekezdése értelmében elítélésemet semmissé nyilvánította a Fővárosi Bíróság. A csolnoki tábor már nincsen meg. Az 1980-as években meglátogattam, de a bozót és a gaz már az egész tábort benőtte. A barakkok elpusztultak, a magas aknatorony is romba dőlt. Mint megtudtam, '56 után már nem hoztak ide rabokat és az 1960-as években a bánya teljesen megszűnt. A XII-es és XIX-es aknán még álltak az aknatornyok, néhány barakk, de az éjjeliőr elmondása szerint a '60-as évek végén, a '70-es évek elején ezek a bányák is megszűntek. A csolnoki rabtábor volt az utolsó, amely az '56-os forradalom idején felszabadult. Tagja vagyok a rendszerváltás után – 1991-ben – megalakult PEK-nek, a Politikai Elítéltek Közösségének, amely az 1945 és 1956 között elítélt politikai foglyok közössége. Minden év október végén elmegyünk Csolnokra, ahol egy emléktábla hirdeti az egykori rabtábor emlékét. Megemlékezünk rabtársainkról és a csolnoki civilekről, akik segítették a rabok életét.

Vaszkó Tamás 

Budapest, 1927. november 6.

Nagyapámnak öt fia volt, közülük hárman járták meg az ÁVH börtöneit. A negyediknek én magam, az unoka ismertem meg 1954-ben belülről az alábbi börtönöket: Budapesti Hadbíróság Fő utca, Országos Börtön Budapest, Váci Börtön, Andrássy út 62. BM, Markó utcai fogház. A saját sorsomról egy külön DVD-n számoltam be, Petrusz Tibor és dr. Ernst Ervin egykori politikai elítélt társaimmal együtt.
Apámék tárgyalás előtt két héttel, 1954. június 14-én, a 00105/54. számú ítéletben mondott ki bűnösnek S. Miklós hb. főhadnagy, és 5 év börtönbüntetést szabott ki rám. A vádat mindkét perben ugyanaz az ügyész képviselte. A két ügyet egy rejtélyes Thomson kapitány kapcsolta volna össze, akit azonban egyik vádlott sem látott, vele soha nem is beszélt. Mivel apám ezt a véleményét (miszerint az illető nem amerikai tiszt, hanem ÁVH-s provokátor) még a tárgyaláson is fenntartotta, így a hatóság jobbnak látta a két Vaszkót, apát és fiát egymástól elkülöníteni. Tényleges cselekményem, amelyet a tárgyaláson is elismertem, a következő.
U. Dezső katonaiskolás bajtársam szülei és két leánytestvére 1944-ben az oroszok elől elmenekültek az Ausztriában, Wels kisvárosban élő osztrák rokonaikhoz. Dezső 1945-ben velem együtt tért haza amerikai hadifogságból. Az ÁVH munkaszolgálatosként fogságba vetette (X. ker. Gergely utcai kényszermunka tábor). Ez 1952. október 14-én történt. Ebből a táborból sikerült a határon átjutnia (pénz, térkép, civil ruha, drótvágó olló, tájoló). A pécsi hadapródiskolában tanultakat kitűnően tudta hasznosítani.
Hogy a rejtélyes Thomson kapitány valójában egy amerikai ruhába bújtatott magyar hírszerző volt, azt én csak 1991-ben, Ujlaky barátom hazalátogatása során tudtam meg. Ő viszont lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem ismerte fel a provokátort és így mi apámmal börtönbe kerültünk. Jó szándéktól vezérelve mindent elmesélt rólunk. 1991. május hónapban végre, az immár szabad Magyarországon megölelhettük egymást, végigjártuk ifjúságunk színhelyeit, Kőszeget, Pécset, Kaposvárt, Budapestet, találkoztunk volt katonaiskolás bajtársainkkal. Hogy mi köze volt Thomson kapitánynak a bencés papokhoz, a cserkészekhez, azt hiszem, örökre az ÁVH titka marad.
"Aki bosszút áll, annak nem tiszta a lelkiismerete!" Ezt a mondatot édesapám hagyta rám mintegy végrendeletként.