Budapest, 1927. február 11.

Családunk apai ágon szerb származású, az 1600-as évek végén a törökök elől menekülve Buda környékén telepedtek le. 1944 karácsonyán megérkezett az orosz hadsereg Óbudára. A ház lakóit a pincében találták, ahol összeszedték a férfiakat és elvitték, köztük édesapámat is. Egyedül nagyapám maradt velünk, aki 70 év felett volt és tudott valamit oroszul, mert az első világháborúban az orosz fronton harcolt. Szerencsénkre házunk alkalmas volt hadikórháznak, így hetekig a pincében laktunk, míg a lakásokban a sebesülteket helyezték el. A kapu előtt patrul állt, idegen nem jöhetett be, így megóvta minket az atrocitásoktól és a rablásoktól.

Édesapámról hónapokig nem tudtunk semmit, végül 1945 tavaszán egy bajai család jóvoltából kaptunk egy levelet, amelyet édesapámnak sikerült a kerítésen keresztül kidobni, ők pedig továbbították. Így értesültünk arról, hogy a bajai orosz gyűjtőtáborban van. Családunk ezután úgy döntött, hogy felvesszük a kapcsolatot a jugoszláv katonai misszióval, abban a reményben, hogy hazatérését elősegítik, így édesapám szeptemberben hazaérkezett. Addigra én már leérettségiztem és felvételt nyertem a Közgazdasági Egyetemre. A tanév megkezdődése után, októberben a faliújságon olvastam: mindenkinek társadalmi munkát kell végeznie, különben nincs aláírás. Három lehetőséget soroltak fel, amelyek közül az első kettő az akkori körülmények között lehetetlen volt számomra. A harmadik lehetőség volt részt venni a Magyar-Szovjet Társaság munkájában. Ahhoz viszont nem volt kedvem. Amíg hezitáltam, mit tegyek, egy hirdetést olvastam: alakul a Magyar-Jugoszláv Társaság. Ha lehet az MSZT-ben, akkor lehet az MJT-ben is dolgozni és már alakulásakor beléptem a szervezetbe.

A tanulás mellett részt vettem a munkában, alapítottunk egy könyvtárat, kiállítást rendeztünk festményekből és Mestrovics hófehér márványszobrait is elhoztuk Budapestre. Szépen haladt a munka, székházunkban kultúrműsorokat rendeztünk neves művészek részvételével. 1948-ban – nyár közepén – egyszer csak megdermedt körülöttünk a levegő. A politikusok tudták, de én nem értettem, mi történik. Azután megjelent a Tájékoztató Iroda határozata, amelyben elítélték Tito-t, amiért nem csatlakozott a Szovjetunió mögé.

1949-ben zajlott a Rajk-per, döbbenten hallgattuk, amint vádolják magukat a szereplők. A Magyar-Jugoszláv Társaságot is megemlítették, mint jugoszláv kémközpontot. Akkor már világos lett előttünk, hogy nem kerüljük el a sorsunkat, ami 1950. március 31-én be is következett. Az Intéző Bizottság majd minden tagját letartóztatták, egyet közülük ki is végeztek. A bíróság engem 15 évre ítélt és megkezdtem a büntetés letöltését a kalocsai országos női börtönben. 1956. március 30-án szabadlábra helyeztek, amikor enyhült a helyzet a Szovjetunió és Jugoszlávia között.

Gyári, majd szövetkezeti varrodában dolgoztam, végül vezetőként mentem nyugdíjba. 1989-ben és az azt követő években fény derült a koncepciós perekre és megkezdődött a felülvizsgálat, amely lehetővé tette, hogy ismét büntetlen előéletűként folytassuk munkánkat.