Békásmegyer, 1931. január 9.

Most, hogy szóba került egy sátoraljaújhelyi börtönlátogatás rendkívüli szervezésben, ötlött fel bennem a gondolat, hogy leírjak egy-két emlékezetes utazásomat a letartóztatásom különböző utaztatásaiból.
1953 január 15-én tartóztattak le Miskolcon. Néhány évvel előtte kezdtem szervezkedni a népi demokrácia megdöntésére. Ezzel kapcsolatban már régebb idő óta folyt titkos nyomozás velem szemben. Egy kemény, fagyos napon a század megtetvesedése miatt levezényeltek bennünket a fertőtlenítőbe, ami Miskolc központjában működött. Reggel az indulás előtt közölték velünk, délután mi vesszük át az őrséget. A fertőtlenítőben tudtuk meg, hogy a lakónegyedet építő munkások tömege is fertőtlenítésre vár. Mire ránk került a sor, már késő délután volt. Az alhadnagy, aki a kísérőnk volt, rendelkezett, hogy a forró gőzből kivett ruházatot vegyük fel és induljunk vissza a laktanyába. Eleinte jól is esett a meleg öltözet, de mire kiértünk a -15 fokos hidegbe, és mire visszaértünk a laktanyába, a köpeny rajtunk csonttá fagyott. A fölötteseinknek az volt a véleménye, hogy az egész nap éhezés és a fagyott ruha ellenére azonnal vegyük át az őrséget. Én ezt népellenes parancsnak vettem és ezt szóvá is tettem. A szolgálati szabályzat azt írta elő: szolgálat átadás-átvételt világos időben és megfelelő felkészültség mellett lehet végrehajtani. Nekünk pedig étlen-szomjan, vizes ruhában kellett volna este 7-kor őrségbe vonulnunk. 17-ed magammal a parancsot megtagadtuk. Ezt fegyveres zendülésnek vették. Valamennyien a fogdába kerültünk.

Rögtön összekapcsolták az ÁVH által titkon „rögzített” jelentéseket és elkezdődött az utaztatásom a legsötétebb bolsevista időben a bizonytalanságba.

Egyik éjjel ébresztettek és a D tiszt kísért a parancsnokság felé kihallgatás végett. Én automatikusan fordultam volna a parancsnokság felé, de a D tiszt belém karolt, hogy sétáljunk tovább. Előttünk nem messze állt egy Pobeda, halkan duruzsolta motorja. Gyanútlanul mentem, de mire odaértem, az ajtó kivágódott, egy ávós tiszt kiugrott és a D tiszttel együtt betuszkoltak a kocsiba. A következő pillanatban indult a kocsi, s mire a portához értünk, a nagykapu nyitva állt. Az ügyeletes tiszt szalutálva búcsúztatott minket. A laktanyából így loptak ki engem.

A Pobeda hátsó ülésén ültünk hárman. Nem volt valami kényelmes. Már csak azért sem, mert a mellettem ülők hol jobbról, hol balról ütöttek egyet rám. Az ablakok jobbról és balról be voltak függönyözve, hogy ne lehessen kilátni. Szegények azzal nem gondoltak, hogy a kocsi elején a sofőrnek látnia kell az utat. Hát én is láttam. Annyira rafináltak voltak, hogy egész éjjel kocsikáztunk, láttam a Gyöngyös táblát, aztán elhagytuk a várost és egy jó idővel később megint Gyöngyösön voltunk. Ezt a körutat még néhányszor megtettük. A lényeg, hogy az utast megtévesszék, ezért nem volt drága az üzemanyagot pocsékolni. Hisz a béketervből és az ötéves tervből behajtott pénzből erre bőven futotta. Már világosodott mire egy patak partján, a híd előtt megálltunk. Egy szép kastélyszerű épület, középen kiemelkedő toronyszoba. A dudajelzések után automatikus kinyílt a hatalmas, díszrácsos kapu. A gépkocsi begördült az épület alatti pincébe. Ez volt jó ideig a lakhelyem. Kék ávós váll-lapos tiszthelyettesek lettek az őrzőim. Vaságy, szalmazsák, fejrész és két pokróc. Már aznap vittek a toronyszobába kihallgatásra. ÁVH-s főhadnagy volt a kihallgatóm. Kétszínű személy volt, mert néha emberien beszélt, de ha valaki más is bejött, rögtön hangot változtatott, sőt rögtön vert is. Mivel itt nem sokat bírtak kiszedni belőlem, elhatározták, hogy magasabb szintre vigyenek.

Egy szép téli nap délelőttjén Pobedába löktek, kezeimet spárgával hátrakötötték és így vittek fel Budapestre. Az út szitkozással és veréssel telt el. A Baross téren, szemben a Keleti pályaudvarral, a hotel Park Szálló előtt álltunk meg. Két ÁVH-s tiszt között felemelt fejjel és nagy érdeklődés között értünk a bejárathoz. Civil emberek közt haladtam, ők néztek engem és én őket. A bejáraton belül rögtön ütni kezdtek és szidtak, hogy milyen büszkén haladtam az emberek között. A Park Szállóban egy üres szobában helyeztek el, az 1. emeleten. Üres szoba, a padlón a csizmám volt a párnám, köpenyem a takaró. Kihallgatóm egy közel két méteres, hatalmas tenyerekkel megáldott ÁVH százados és mellé rendelve egy tüzér alhadnagy, kinek a feladata volt az ütlegelésem. Nyiszlett kis sovány gebe volt szegény, ha pofozott, úgy ugrált fel hozzám. Az itteni utolsó kihallgatásomnál Farkas Vladimir is jelen volt. Szokásosan kedvesen kezdte, majd egyre hangosabb lett, sőt a végén már ütlegelt. Egyébként a rendszerváltás után úgy nyilatkozott, hogy ő és a beosztottjai soha senkit testileg nem bántottak. Ilyenek a talpig becsületes elvtársak. Amiért neki sem, vallottam, kedvük szerint elrendelte, hogy utaljanak át a központba, majd ott megtanítanak kesztyűbe dudálni. Jóval éjfél után fejeződött be a kihallgatás, és reggel korán ávósok kíséretében vittek le a Pobedába. Két kocsi állt a szálló előtt, és az egyikben vittek engem, a másik mint kísérő követett bennünket. Azt hittem, a Jászai Mari térre visznek, mert akkoriban ez volt a köztudatban a legrémesebb kihallgató helyiség. A körúton áthaladva jöttem rá, hogy máshová visznek. A Lánchídon keresztül, Budán a Fő utcára értünk, és így jutottunk el a Fő utcai ÁVH központba. A Gyorskocsi utcából szállítottak be az udvarba, ahonnan rögtön a föld alatt lévő hatalmas zárkarendszerbe vittek. A falak mentén végig vasráccsal elválasztott, egybefüggő zárkasor volt. Középen asztalok és ülőhelyek az ávósoknak, így ellenőrizték a fogvatartottakat. Egyik-másik szakaszban nők voltak, a többiekben férfiak. Mindenki mindenki előtt végezte a szükségleteit. Ennyire humánus volt a bolsevik emberség. A régebben ott lévő személyek között több volt az olyan személy, aki a tárgyaláson visszavonta előbbi vallomásait. Mint kiderült, minden esetben újabb gyanúsítással vádolták meg őket. Hosszú időn át voltam Farkas Vladimir vendégszeretetére bízva. Verések, éheztetések és hipnotizálási kísérletek után végre átadtak az ügyészségre. Ez ugyanannak az épületnek a Fő utcai oldalán található.

Éjfél felé ébresztettek és a földszinten álló rabszállítóba löktek be. A rabszállító kocsi kis rekeszekre volt osztva és ezekbe 2-3 személyt zsúfoltak össze. Éjféltájban indult a karaván útnak. Egész éjszaka kocsikáztattak bennünket, mire a Fő utcai oldalon kiszállítottak bennünket és 7 óra tájban vettek át minket. Ez március 3-án történt meg. Átvétel után engem az első emeleten lévő siralomzárkák egyikébe helyeztek el. Itt ételt már bőven adtak, még repetát is kaptam. Délután az egyik fegyveres kiskatona érdeklődött, mivel ítéltek el. Még elítélve nem voltam, csak vádolva. Nagyjából mondtam el a vádat, mire a kiskatona megnyugtatott, akkor biztos fel leszek akasztva. Nem mondom, jól megvigasztalt. Másnap felvittek a hatodik emeleten egy magánzárkába. Ez egy vasárnapon volt.

A földszinten egy nagy zárt udvar volt. Csíkos ruhás rabokat sétáltattak vigyázzmenetben, közben jobbra-balra fektették őket, bukfenc és bokafogásos ügetés mellett az őrök röhögése közben történt a sétáltatásuk. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanaz a sors vár rám is. Másnap a katonaruhámból átöltöztettek engem is csíkos darócruhába. Általános szőrtelenítés és minden testnyílás alapos átvizsgálása után közölték velem, hogy mától kezdve megszűntél létezni. A nevedet elfelejted és csak egy szám vagy, kivel nem kötelesek elszámolni. Én ettől a perctől a K577-es személy lettem.

A hatodik emeleti zárkasor hermetikusan el volt zárva a többi emelettől. A vaskapu és a rácsozat lemezekkel voltak befedve és belül a falon egy Petőfi fej és egy versidézet: „Könnyű elbánni a külső elemekkel, ha kivesznek a belső bitangok”. Hát ezek voltunk mi. Egy alacsony, törpenövésű főtörzsőrmester, két géppisztolyos őr kísérő között nyílt meg a számomra kijelölt zárka. A bent lévők vigyázz állásba, háttal az ajtónak várták az újoncot. Engem felállítottak az asztalra és az elhangzott hátra arc vezényszóra fordult meg a bent lévő tömeg. Megdöbbentő volt látni a sok kopasz, lesoványodott személyt. Először őket kérdezték meg, ismer-e valaki. Az egyöntetű nemleges válasz után kérdeztek engem, hogy ismerek-e valakit. Őszintén megmondom, ha valakit régebben ismertem is volna, a sok sovány, beesett arcú személy között sem jöttem volna rá, ki is lehet az illető. Nemleges válaszom után átvett a szobaparancsnok, aki kioktatott a szobarendre. 59-en voltunk a zárkában. Egy-, két- és háromemeletes ágysorok voltak. Én a háromsorosban kaptam helyet, úgy köztesként. Két ágy volt összetolva, és én a két ágy vasán feküdtem.

Beszélgetések közben megtudtam, ki mivel van vádolva és milyen ítélete van. Csak a keresztnevet tudtuk egymásról és az üggyel kapcsolatos ragadványnév volt ismeretes. Én a budai Feri voltam. Volt taszári Laci pilóta, almádi Pityu, bajai Laci, szervezkedők.

Az elítéltek között 19 fő volt halálos. Életfogytos 15, 8 éves és egy-kettő, aki 5 év körüli volt. Orvosi vizit hetenként egyszer volt. Dr. Mengele volt a gúnyneve. Első kérdése azt volt, mi az ítélete? Halál vagy kötél válaszra az volt a reagálása, veled nem foglalkozom, úgyis meg fogsz halni. A 15 év alattiakat már megkérdezte, mi a panasz. Egyetlen gyógyszert ismert, abból 1-5-ig rendelt a különböző betegségekre. Egy fél óra alatt végzett az 59 fővel.

Tisztálkodás hetenként egyszer hétvégén, a közös zuhanyzó alatt. 10 perc alatt végzett egy zárka. Séta hetente egyszer, vasárnap délelőtt volt. Tartalma vigyázzmenet, géppuska jobbról, balról, bukfenc, medvejárás (ami a bokák átlósirányú fogásával volt nehezítve). Az emberek javarésze csak vergődött a földön. Én elejébe még viszonylag jó erőben léve, szaltózva bukfenceztem előre, ettől az őrmester megrettent és futásba zavarta fel a rabokat a hatodik emeletig. A lépcsőfordulókban az őrök ütötték, verték a lassan cammogó futókat. Egy másik séta alkalmával a sorból kieső férfit a földről felrángatva, fejjel a falnak csapták és minket ismét csak felzavartak. Hogy mi lett a szétroncsolt fejű egyénnek a sorsa, nem tudjuk, mert soha nem került vissza a zárkába. Így fitogtatták teljhatalmukat felettünk.

Élelmezésünk oly mértékű volt, hogy egy kenyér volt 12 felé elvágva, brómozott kávé, leves, ha a csajka alján egy evőkanálnyi sűrűje maradt, azt mondtuk, ma sűrű volt a leves. Főzelék-félék, szárított burgonya, ami nyúlós volt, karalábé főzelék, ami olyan fás volt, hogy nem lehetett lenyelni, káposzta összeszecskázva hernyóval, bogárral. Nagyon jó volt, ha borsó- vagy babfőzelék volt, mert az majdnem laktató is volt. Mócsingokból főtt pörkölt hetenként egyszer vasárnap volt, de legtöbbször a mócsing is hiányzott a léből. Így éltünk a bolsevista szabad világban, ahol a legfőbb érték az ember volt, legalábbis szavakban.

Sztálin halálával némiképpen megváltozott a rabok élete is. Két-három hónap még bizonytalan volt az új politika irányába, viszonylag enyhébb volt az élet. A bizonytalan időkben enyhébbek voltak az ítélkezések is. Az én tárgyalásom május 7-én volt. Lelkileg beleéltem magam, hogy ítéletem halál lesz. Ezt én szerencsére megúsztam. Mint másodrendű vádlott 15 évet kaptam, míg az elsőrendű csak 13 évet kapott. Ettől az ítélettől oly öröm költözött belém, hogy nem a legtisztességesebben köszöntem meg a bírónak, válaszul azonnal kihirdette az egy hetes szigorított fogdát a bírósággal szembeni tiszteletlen viselkedésemért.

Az ősz folyamán kerültem a katonai bíróságról a váci fegyházba. Ez volt az első utazásom viszonylag normálisnak mondható rabszállító kocsival. Lerögzített ülések, hátul elkülönítve a fegyveres őr. Itt kell megjegyeznem, hogy szemben sok szenvedő rabtársammal, nekem még soha nem szorította bilincs a kezemet. Megérkezésünk után az MZ harmadik emeletén helyeztek el bennünket. Zsúfolásig teltek meg a magánzárka helyiségei. Én 7-ed magammal voltam egy 2 méterszer 3 méteres szobában. Ágy nem volt, csak szalmazsákok. Nappal az ablak alatt összezsúfolva, éjjel meg a padlón szétterítve. A zárka tartozéka volt még egy ceglédi kanna vízzel, egy lavór és egy kibli, ahol elvégezhettük dolgainkat. Naponta egyszer ürítették ki. Elképzelhető az életünk ilyen körülmények között. Viszont a koszt már jóval több volt, mint a Fő utcában. Itt már lehetett értesíteni a szülőket és lehetett levelezni (cenzúrázva). Látogató jöhetett egy fő személyében. Szóval a sok rossz mellett már volt némi jó is. Sétára minden nap vittek minket. Nagy, tágas udvar volt, ahol lehajtott fejjel, hátratett kezekkel, négyes sorokban szótlanul kellett haladni. Engem elkaptak, hogy szóltam a sorban, fegyelmi lett és 5 nap sötétzárkát kaptam miatta. A zárkában csak szalmatörek volt. Villany csak ebédnél égett néhány percig, különben sötét volt éjjel-nappal.

Időközben csökkent a zárka létszáma, már csak négyen voltunk, mert a többieket különböző munkahelyekre sorolták be. Az élelmezésünk lényegesen megjavult, mert sok személyt vittek bányákba dolgozni. Eleibe csak a 15 éven alatti elítélteket, de később emberhiány miatt ezt a korlátot felszámolták. Így kerültem én is 1954 januárjában Tatabányára. A tábor négy hatalmas barakkból és néhány kisebb épületből állt. A táboron kívül a parancsnoksági és őrszolgálati épületből állt. Négysoros drótkerítés és nyolc őrtorony vett bennünket körbe. Az udvaron és a körletekben már szabadon járkálhattunk vagy sportolhattunk. Az ellátásunk már tökéletes volt, hiszen ehhez a kemény fizikai munkához kellett is az energia. 1956 nyaráig sok rab szabadult, így a bányák létszáma csökkent. A központi döntések alapján Csolnokra vonták össze az elítélt bányában dolgozókat. Átszállításunk túlzsúfolt rabszállító kocsikban történt.

Csolnokon folytatódott a földalatti munka. Egészen október 23-ig. Mikor is kitört a kommunista rend megdöntésére irányuló forradalom. Mi, akik a bányához tartoztunk, elfoglaltuk a bányát és beszüntettük a termelést. Öt napig tartó éhségsztrájkkal egybekötött sztrájkunk eredménye végén a forradalmi bizottmány szabadított fel minket. 1956. november 1-jén a Tröszt által rendelkezésünkre bocsájtott Csepel teherautón hagytuk el a tábort, hogy mindnyájan hazajussunk hőn szeretett családunkhoz. Nyitott teherautó platóján állva utaztunk Budapest felé, és az út mentén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Ez volt átmenetileg szabadságunk első napja, mely a november 4-i szovjet megszállás után visszajuttatott bennünket a börtönök világába.