Budapest, 1928. október 29.

1949-ben dr. J. Béla a Magyar Népköztársaság népbírósági tanácselnöke vezetése alatt álló testület 7 év kényszermunkára ítélt a demokratikus államrend ellen irányuló fegyveres összeesküvés miatt.

A frissen érettségizett makói gimnazistákat, egyikük ismeretségi körébe tartozó férfi kémügye miatt, összegyűjtötték és letartóztatták, megfélemlítve ezzel a Szeged és Makó környéki embereket. Engem iskolatársaimmal együtt a nyári repülős táborból vittek el.

A Magyar Néphadsereg vezérkari főnökségének titkos nyomozó osztálya 1949. május 31-én Algyőn tartózkodott. Nekünk azt mondták, hogy jó teljesítményünk miatt emeltek ki a többiek közül, és a képzést Budapesten folytathatjuk. Közben Szegedre szállítottak és elkezdődött a 70 napos „kínzó kúra”. Akkor nem tudtuk, nem értettük, mi történt, miért vernek. Bevezetésként a nyomozó főhadnagy úgy vágott képen, hogy csak a föld adott pihenőt. Másnap Budapestre szállítottak, álcázásként mentőautóban, és persze nem a rendes repülős képzésre.

A Hadik, későbbi nevén Zalka Máté laktanya adott „otthont” 70 napig a föld alatti zárkában. Napfényt nem láttunk, csak a szűk ablak adott kevéske friss levegőt. 70 napig ugyanabban a zokniban, cipőben, fehérnemű és felsőruha csere nélkül élvezhettem a szocialista demokráciát. A zárka, amelybe 7 ember volt bezárva, 2,5 x 1,7 m nagyságú, 2,5 m magasságú volt. Benne egy emeletes ágy, melyen négyen aludtak, a földön hárman. Szükségleteinket fegyveres őrök kíséretében végezhettük, senkinek nem kívánom.

A kihallgató tisztek mintha nem is emberek lettek volna, könyörtelenek, durvák és kíméletlenek voltak. Viselkedésükre csak később találtunk magyarázatot. A napi kihallgatások szenvedései után ráadásként volt olyan éjszaka, amikor fejjel a falnak kellett támaszkodnunk, lábainkat terpeszben tartva, kezünket hátul a derekunkon összekulcsolva. Fél éjszakákat töltöttünk így alvás helyett.

Aztán 70 nap után a nyomozóhatóság átszállított a hadbíróságra, a Margit körúti katonai fegyházba. Családunk ekkor kaphatott először hírt felőlünk, és itt tudtuk meg, hivatalosan mivel vádolnak. De másra is fény derült, amikor beléptünk az épületbe és tekintetünk találkozott a felirattal, mely az őrségnek szólt: „Elvtárs, kötelességed nemcsak őrizni, de gyűlölni is a foglyokat!”

Egy hónap után átadtak a polgári bíróságnak. Pár napot a Markó utcai bíróság fogdájában töltöttünk, a többit a Pest megyei Törvényszék Fogházában. Aztán megkezdődött a kirótt büntetés letöltése különböző börtönökben: a szegedi Csillagban, Márianosztrán, munkatáborokban, az oroszlányi szénbányában, Miskolc egyetemváros építkezésén, Badacsonytomajban, a kőbányában.

Történt mindez azért velem, mert 1950 januárjában a Népbíróság dr. J. Béla vezetésével engem 7 év kényszermunkára ítélt, melyet 1951-ben a Legfelsőbb Bíróság 5 év fegyházra csökkentett. A tárgyaláson az ítélet kihirdetése előtt az elítélteknek járó utolsó szó jogán elmondtam, hogy az átélt kínszenvedések mellett a nyomozóhatóságok brutalitása és ártatlanságom miatt az ítéletet nem fogadom el. A tanácselnök válasza az volt, hogy a demokratikus nyomozóhatóság kihallgató tisztjeiről nem tételezhető fel, hogy erőszakot alkalmazzanak a fogvatartottak ellen. Ám előfordulhat, hogy nem megfelelő viselkedés miatt fegyelmezniük kell a rabokat.

  1. J. Béla 1956-ban, az őszi események hatására, a félelem vagy a megbánás súlya alatt öngyilkosságot követett el.