Visszaemlékezve az 1949-es évre, jellemző események jutnak eszembe. Az év elején elítélték a később szentség hírében elhunyt hercegprímásunkat, Mindszenty bíborost. Később „egyesül a két munkáspárt” jelszóval megszületett a Magyar Dolgozók Pártja. Megtartották az első szocialista választást is, és íme, az egyedül induló szocialista párt kilencven-egynéhány százalékkal megnyerte a választásokat. (Ki hitte volna?) Az év vége felé lezajlott a Rajk-per, többeket felakasztottak (saját elvtársaikat). A belügyminiszter Kádár János elvtárs volt.

Az általános szorongás átterjedt rá, és – hova is menekülhet az ember ilyen vészterhes időkben? – vettem magamnak egy Szentírást (akkor még lehetett kapni), meg egy rózsafüzért. A kegytárgyat magammal hordtam, éjszakára a párnám alá tettem. 1950-ben egy távoli rokonom, Erzsi néni meghívott, hogy lakjam náluk a személyzeti szobában, hát odaköltöztem a Fő utca 90-be, egy utcasaroknyira az ÁVÓ-tól. A 3. emeleti erkélyről pontosan oda lehetett látni. A szoba belsejéből távcsövön nézegettem oda, míg végre Erzsi néni észrevette, és szigorúan eltiltott ettől, mondván: észreveszik és abból nagy baj származhat. A nap nagy részében a szigorlati tervemet készítettem a 2×2 m²-es személyzeti szobában.

Egyre több ismerős lebukásáról terjedt a hír. Akkori találkozásainkon leginkább B. Gyurka egy dolgozatáról beszélgettünk, amelyben egy elképzelt keresztény államrenddel szemben támasztható elvárásokat latolgattuk. Az írást elneveztük káté-nak. Aztán 1951. január 23-án, kedden elvitte az ÁVÓ E. Pali barátunkat. (Okára akkor nem jöttünk rá. Később derült ki, hogy Pali két évvel azelőtt segített egy, a Mindszenty-per idején röpcédulázni kívánó társaságnak házi sokszorosító eszközt összehozni…). Másnap hulla-fehéren tárgyaltuk az esetet. Este úgy feküdtem le, hogy az éjjel értem is jönnek. Nem jöttek. De 25-én M. Laci került sorra, és két hétre rá B. Gyurka következett. Lelkiállapotunkról nehéz lenne hű képet adni. Ekkor megállt a lebukási sorozat és kezdtünk hozzászokni állapotunkhoz. Mielőtt megszoktuk volna, 1951. július 4-én, az Independece day-en aztán mi is sorra kerültünk: B. Laci, F. Tóni, H. Béla és én. Éjjel két óra tájban Erzsi néni bekopogott ajtómon azzal, hogy engem keresnek. Bejöttek a szobámba négyen, és öltözésre szólítottak fel. Közben átkutatták a szobát. Szerettem volna a rózsafüzéremet zsebre tenni. Egy alkalmasnak vélt pillanatban a párna alá nyúltam, mire az egyik rám ordított: Mi az? Megmutattam és zsebre tettem. Néhány óra alatt végeztek, közrefogtak és mentünk az utcán várakozó Pobedához. Hátul középre ültettek, két ÁVÓ-s közrefogott, és mentünk a „műintézetbe”. Pince, falhoz, homlokával támasztja a falat. Később tudtam meg, hogy ez a kopasztó. Itt leszedetik az őrizetessel a nyakkendőjét, övét, cipőfűzőjét, volt, akinek levágták a gombjait, letétbe veszik zsebei tartalmát, pénzét stb. Ide került a rózsafüzérem is. Aztán fölkísértek az első emeletre, a 3-as zárkába. Feszes vigyázz-ban állt két fogoly, az egyikben meglepődve ismertem fel T. Jószót, nálam pár évvel idősebb falumbeli bunyevác fiút, aki az akkor éppen kiátkozott Titó miatt került börtönbe. Ő már pár évet lehúzott a márianosztrai nagyházban. (Azt hiszem, szándékosan tették mellém, de nem vettem észre, hogy feladatot kapott volna.)

A kihallgatás alatt nagyobb tortúrán nem estem át. Egy alkalommal elvették a széket alólam és állni kellett vagy 10 órát. A szoba közepén állva az ablakon keresztül néztem ki, és láttam, amint Erzsi néni éppen kijön a balkonra és kirázza a porrongyot… Tíz napig voltam ott, utána rabomobil és Markó, a tárgyalásra. Amikor a felvételezőben sorra kerültem, a fegyőr szenvtelen hangon sorolta letéti tárgyaimat: egy zsebnaptár, egy pénztárca, egy olvasó… (akkor láttam újra). Utána valami torlódás miatt betuszkoltak bennünket egy használaton kívüli fürdőhelyiségbe, akkor voltunk mi „összeesküvők” megint újra együtt. Nagyon örültünk egymásnak. Volt 6 idegen is (a röpcédulázók). Az egyikre ijedten néztem – R. Albert – kicsit zavartnak látszott tépett, szakadt ruhában. Ő a másik csoporthoz tartozott, akikkel egybevettek bennünket: dr. P. Vilmos és társai címmel ment az ügyünk.

A Markóban külön-külön zárkákba tettek bennünket, nehogy a tárgyalás előtt össze tudjunk beszélni. Amikor a vezetőláncon tárgyalásra vezettek, nagy meglepetésre a folyosón láttuk szeretteinket. Ugyanis – bár senki nem tarthatott kapcsolatot családjával – egyikünknek sikerült egy szabaduló köztörvényessel üzenetet küldeni tárgyalásunk időpontjáról, ő meg riasztotta a többieket. Nosza, megindult a hajsza. A felvezető fegyőrök brutálisan elparancsolták a sopánkodó hozzátartozókat, ők meg hol menekültek, hol próbálkoztak közelünkbe jutni. Erzsók – Anti rabtársunk felesége – hátrálva magasra tartotta pólyás csöppségét, hogy apja láthassa… A tárgyaláson (1951.08.28.) Olty tanácselnök – zakója hajtókáján zászló alakú párttagsági jelvény mutatta pártatlanságát – szenvtelenül kiosztott 14-ünknek mintegy 120 évet (ebből nekem 5 jutott). Aztán szombaton, szeptember 1-jén rabszállítás, irány a nagyház, Vác. Ott 6 hét egészségügyi vesztegzár következett, amikor is hihetetlenül leromlott állapotunkat igyekeztek némileg feljavítani. Felejthetetlen volt az első hétfő, amikor is vacsorára több mint két és fél csajka lencsefőzelék jutott mindegyikünknek. Egyből bekanalaztuk. B. János társunk az mondta: Fiúk, szép halál…

Közben naponta többször gondoltam kedves rózsafüzéremre: itt van letétbe… Hat hét múlva, október 15-én átvittek a Magányzárka osztályra, négyen kerültünk egy zárkába, én M. Lacival, P. Ernővel és Z. Miskával. Az egyik sarokban egy vödör víz, a másikban egy kibli, meg törekkel töltött három szalmazsák és négy pokróc volt a „berendezés”. Napunkat beosztottuk, a nyelvórák mellett (Miska nyelvtanár volt és négy nyelven tudott) mindenki saját érdeklődése szerint tartott beszámolókat. Sok csendes óránk is volt, gondolatban naponta morzsolgattam a letétemben remélt rózsafüzért.

Aztán 1953. október 15-én, napra pontosan két évre rá a Gyűjtőbe vittek, a Kisszállónak nevezett épületben levő mérnöki (és fordító) irodába. Gondolataim megint a letétemben levő rózsafüzér körül kerengtek, de nem juthattam hozzá. Aztán bekerültem egy nagyterembe, ahol dolgoztunk és aludtunk is mintegy húszan. Kaptam én is egy nagy rajztáblát, és a kétéves teljes tétlenség után nagyon jól esett a rendszeres munka. A mellettem levő rajzasztalnál M. Béla dolgozott. Ő is istenkereső lélek volt, hamarosan igen jó barátságba kerültünk. Elmesélte életét, ügyét, én is az enyémet. Kiderült irodalmi hajlama, verset, elbeszélést, novellát fogalmazott gondolatban, és elmondta nekem. Vállalkoztam arra, hogy megzenésítem egy-két versét, persze gondolatban. Egy pár hét múlva azt mondja: Mutatok neked valamit, de hallgass róla! Mutass! – mondtam. Erre benyúlt a zsebébe és mutatott egy rózsafüzért. Meglepődve és irigykedve néztem rá: Hát ez honnan van neked? Elmondta, hogy egy régi társa és jó barátja a letéti raktárban dolgozik, a napokban átrendezték a letéteket, és az egyikből kiesett. Mivel nem tudta, honnan esett ki, nem tehette vissza, elhozta nekem, mert tudta, hogy örülnék neki. Nekem is van ott egy – mondtam – az egyik helyen a letört szem helyére tusradírból faragtam bele pótlást. Hát akkor ez az! – mondta Béla, és mutatta a pótlás helyét. Hát az enyém volt!!! A csodálkozástól, az elragadtatástól nem tudtam szólni, csak meghatottan átvettem, amikor odanyújtotta: Vidd, akkor ez a tied…

Talán ki lehetne számolni annak a valószínűségét, ami mutatja, hogy mekkora az esélye a fenti esemény bekövetkezésének. Nem számolgattam. A nullához konvergál. Tudtam, hogy itt magasabb szinten történt beavatkozás, és azóta nem tudom az imádságot elkezdeni anélkül, hogy ne erre gondolnék…

De nem használom. Kegyeletben tartom, és imádkozáskor gondolatban mindig a kezemben van, mint az isteni gondviselés megrendítő példája.

 

http://egyetemestizedesosztalyozas.blogspot.com/2011/06/osztalyozo-kollegank-csat-jozsef.html

Az Országos Műszaki Könyvtárban pályám kezdetén ismertem meg Csát Józsefet. Újdonsült könyvtárosként csetlettem – botlottam a szakozás útvesztőiben. Jóska mindig szívesen segített a bonyolult műszaki témájú könyvek áttekintésében, a helyes szakszámok megtalálásában.
Csát József „sorsbeteljesítő” napon 1925 október 23-án született Bácsalmáson, német nemzetiségű kereskedő családban. A Zauscherek az 1780-as években kerültek Bácsalmásra, ahol az anyakönyvvezető bizonyára félreértve a bemondott nevet, Csauscher-nak írta. Nevük így módosult Csauscherre, majd 1946 nyarán magyarosították Csátra. Apjának és nagyapjának gépkereskedése volt. Az ő nagyapja Csauscher Ádám szőlőbirtokos és kereskedő építette 1926-ban lakás és bolt céljára a ma is látható Csauscher-palotát. Jóska ebben a házban töltötte gyerekkorát, öccsével és húgával együtt. Gimnáziumi éveit Budapesten a Fáy András Gimnáziumban kezdte, majd 1937-ben Szegedre került, ott a Piaristáknál végezte a 3-8. osztályt 1943-ban érettségizett. 1943 májusában – még Csauscher József néven – részt vett az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, ahol fizikából III. helyezést ért el. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán folytatta, ahol abszolutóriumot szerzett 1949-ben.Tanulmányait a Villamosmérnöki kar esti tagozatán folytatta 1964-től, 1967-ben szerzett diplomát.
1951 július 4-én az ávósok elhurcolták, majd augusztus 28-án 5 év börtönre ítélték. 1953 októberétől a Közérdekű Munkák Igazgatósága (a KÖMI) rabmérnökeként már rendszeres munkát végezhetett a börtön évek alatt a Gyűjtőfogházban működő Mérnöki Irodán. Szabadulása után 1956 áprilisától a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, majd 1957-től 65-ig a VILLENKI-ben (később Villamosenergiaipari Kutató Intézet (VEIKI)) helyezkedett el, ám börtönviseltként nem jutott előre a ranglétrán. 5 évre ítélték, de 33 évig, nyugdíjba vonulásáig, élt „deklasszált elemként”.1962-ben megjelent Kapacitásmérő című tanulmánya. 1956. október 14-én kötött házasságot, egy bácsalmási lányt vett feleségül. Házasságukból két gyermek, egy fiú és egy lány született.
A kutató intézeti évek után pályáját a Műegyetem Könyvtárában folytatta, ahol szaktájékoztatóként dolgozott 65 és 69 között. 1969-ben jelent meg Héberger Károllyal és Pásztor Józsefnével közös munkája a Villamossági irodalomkutatás a Tankönyvkiadónál. 69-től 10 évig volt a VEGYTERV munkatársa. 1979-től 85-ig nyugdíjazásáig szakozóként dolgozott az OMK-ban. Közreműködésével kezdték építeni 1983-tól az OMK-ban osztályozásra használt ETO jelzetek gyűjteményét, amely magában foglalta a jelzetek természetes nyelvű meghatározását is.
Nyugdíjba vonulása után még jó néhány kiadvány létrehozásában vállalt szerepet, így kamatoztatva szakmai tudását. Közreműködött a Műszaki Könyvtárak Osztott Katalogizálási Rendszere számára kidolgozott OSZKÁR tezaurusz (Műszaki, mezőgazdasági, természettudományi és gazdasági fogalmak makrotezaurusza) létrehozásában. Szakmai lektorként vett részt Ungváry Rudolf–Orbán Éva Osztályozás és Információkeresés című 2001-ben az OSZK-ban megjelent szöveggyűjteményének munkálataiban. Közreműködött a 2005-ös magyar ETO kiadás egyes táblázatainak szerkesztésében, ellenőrzésében is.
Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc eszméinek érdekében végzett tevékenysége elismeréseként megkapta az 1956-2006 Emlékplakett Bronz fokozatát. A Budapesti Műszaki Egyetemen 2009 májusában emléklapot kapott.
Felesége elhunyta (2006.12.14.) után Jóska a Szociális Missziós Társaság Krisztina körúti otthonába költözött. Ma is aktívan dolgozik. Az otthonban a számítógépes könyvelést végzi, az otthon kápolnájában tartott szentmiséken és szertartásokon orgonál. Aktív tagja az1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közösségének, és tagja a Virrasztó szerkesztőbizottságának is.

Magam és munkatársaim nevében ezúton kívánok további tevékeny éveket, jó egészséget Jóskának!