Születési idő: Székesfehérvár, 1930. december 9.
Katolikus lettem, mert édesanyám katolikus volt és katolikus szellemben neveltetett. Iskoláimat Székesfehérváron végeztem. Az Árpád házi Szent Margit leánygimnáziumban érettségiztem. Lelkes tagja voltam a Mária Kongregációnak és a cserkészcsapatnak. Székesfehérváron Prohászka Ottokár püspök és Kaszap István szelleme jelen volt a város életében és a diákok tudatában.
1948 augusztus második felében Esztergomba mentünk – több iskola kongreganistái – hogy jelen legyünk azon a hagyományos felajánláson, amelyet 1948. augusztus 15-én Mindszenty bíboros hercegprímás végzett Esztergomban. Csodálatos és maradandó élmény volt ez számomra. Másnap Mindszenty bíboros a mi kis 28-30 fős csoportunkat fogadta a Prímási Palotában. Az az élmény, amit ott átéltem, az egész életemre meghatározó lett. A bíboros bejött hozzánk a fogadóterembe, rövid beszédben felhívta a figyelmet arra, hogy nagyon nehéz időszak vár Magyarországra. Kért bennünket, hogy soha ne legyünk hűtlenek vallásunkhoz, se hazánkhoz. Ami engem igazán megrázott, az az volt, hogy elkezdett zokogni. A szeméből patakzott a könny le a mellkeresztjére és a reverendájára. Néma zokogással áldást osztva elhagyott bennünket, kiment a teremből. Ez az élmény a mai napig igen nagy hatással van rám.

Érettségi után az első évben ne vettek fel az egyetemre, de a második évben a Budapesti Műszaki Egyetem Veszprémbe kihelyezett Nehézvegyipari Karára nyertem felvételt. Ez lett később a Veszprémi Vegyipari Egyetem. Itt szereztem vegyészmérnöki diplomát 1954-ben.

1956 volt a második fordulópont az életemben. Csodálatos, emberi értelemmel és logikával nem magyarázható lelkesedés árasztotta el az országot. Egészen különleges szabadságvágy mutatkozott meg az embereken. Sajnos tudjuk a végkifejletét ennek a kéthetes csodálatos küzdelemnek. Cserbenhagytak, kiszolgáltattak bennünket. Következtek az elhurcolások, az internálások és a kivégzések. Két-háromnaponként lehetett olvasni, hogy kiken hajtották végre a halálos ítéleteket. Ekkor gondoltam arra, hogy az ember ilyen. Van benne gonosz, van benne jó. Ami akkor történt velünk, az nagyon gonosz volt.

Ekkor gondoltam arra, hogy a Történelem Ura, a Mindenható Isten tud csak igazságot tenni ebben a gonosz világban. S valahol, valamikor az ő szabadító hatalma meg fog nyilvánulni.

Ez ösztönzött arra, hogy bekapcsolódjak egy olyan vallási csoportba, amely kimondottan karitatív tevékenységet végzett. Ugyan mondták egyesek, hogy ebből baj lehet, mert ezt az államvezetés nem nézi jó szemmel. Én arra gondoltam, hogy a beteglátogatás, a jótékonykodás nem büntetendő cselekmény. Tévedtem… Végül kiderült, hogy ez bűncselekménynek számít, mert nem állami keretek között végeztem, hanem vallási alapon és csoportosan. Ezt a tevékenységet államellenes szervezkedésnek minősítették. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy tevékenységemet államellenesnek minősítették. 1961. február 6-án sok papot és civilt letartóztattak. Engem akkor még nem, de két héttel később néhány napra igen. A kihallgatások során józanésszel megmagyarázhatatlan rosszindulattal találkoztunk.

Húsz hónapra elítéltek, amiből magánzárkában voltam két hónapig a Fő utcában. Utána Kalocsára kerültünk, ahol varrodában dolgoztam. Férfiruhákat, orvosi nadrágokat, munkaruhákat varrtak a rabok. Ezért a munkáért fizetség járt, amiből a börtön levonta az étkezés- és szállásköltséget. Egy nagyon érdekes mozzanatot szeretnék megemlíteni a perünkből. Hatodrendű vádlott voltam a héttagú csapatban. A tárgyalás a Fő utcai épületben volt, ahol három évvel korábban a Nagy Imre per zajlott.

A letartóztatásom előtt tudományos kutató voltam. Bizonyos eredményeket sikerült elérnem egy földtani jelenség konkrét meghatározásával kapcsolatban, amelyről külföldi tudósok is tudomást szereztek. Ugyanis 1959-ben a Magyar Tudományos Akadémián rendeztek egy geokémiai konferenciát, amelyen a kutatási eredményeimről is volt egy előadás. Egy szovjet professzor akadémikus annyira reálisnak, célravezetőnek tartotta a kutatási eredményeimet, hogy elkérte az előadás szövegét és leközölte a Szovjetunió Tudományos Akadémia közleményeiben is angolul.

A tárgyalásomra 1961. július 17-én került sor. A tárgyalást dr. B. István tanácsvezető bíró vezette. Ennek a tanácsvezető bírónak nagyon rossz híre volt a politikai elítéltek körében. Amikor rám került a sor, különös eset történt. Körülbelül két héttel a tárgyalás napja előtt postán megkaptam mind a Szovjet Tudományos Akadémia, mind a Magyar Tudományos Akadémia különlenyomatait a cikkemről. A különlenyomatot 1-1 példányban elvittem a védőügyvédemhez. (Ugyanis a tárgyalás napjáig én szabadlábon voltam.) A védőügyvédem ezeket a különlenyomatokat a periratomhoz csatolta. Dr. B. a kezébe vette a cirill betűs különlenyomatot, és megilletődött arckifejezéssel, mint valami szent szöveget tartotta a kezében, és szaggatottan a következőket mondta: „Bod Magdolna, akinek a kutatási eredményeit a Szovjet Tudományos Akadémia lapja is leközölte… és hisz Istenben… hát ki érti ezt?” Őszintén sajnáltam szegényt, mert ő ezt nem is érthette. Ez az érzelmi kitörése sem lágyította meg irántam a szívét. És bizony húsz hónapra elítélvén még aznap megkezdhettem a börtönbüntetésem letöltését. Még egy ideig a Gyorskocsi utcában őriztek bennünket, majd szeptember hó folyamán rabomobilban Kalocsára szállították az ún. vallási peres elítélteket.

Mielőtt a kalocsai börtönben átélt eseményekre rátérnék, szeretnék még egy különös elgondolkodtató esetet leírni. 1961. július 17-én tartóztattak le s egy nagyon homályos cellába zártak, amelyben állandóa égett egy idegesítő, szórt vörös fényt árasztó körte. Nagy néha leoltották, akkor egy kicsit megnyugodott a szemem, viszont ilyenkor a cellában annyira sötét volt, hogy olvasni sem lehetett volna. Teltek-múltak a napok, talán már 2-3 hét is elmúlhatott, ám engem nem vittek sétára, holott – ahogy később megtudtam – hetenként egy-két ízben félórás séta kijárt volna.

Egy napon nyílt a cellaajtó, megragadott egy fegyőrnő, rohant velem a liftig, ahová belökött, s elindultunk – emlékeim szerint – felfelé. Amikor megállt a lift, kitépett onnan, rohanva elindultunk valamerre, s akkor néhány percig egy nagyobb udvarban, szabad levegőn találtam magam, majd hatalmas, sietős léptekkel egy keskeny ajtóhoz lökött, és rám kiáltott: „Na, menjen be!”. De nem tudtam bemenni, mert olyan fényözön volt a helyiségben, hogy nem láttam semmit, elvakított a rám zúduló nagy fényesség. Valami szitok-féle hagyta el a fegyőrnő száját, és egy hatalmasat lökött rajtam. Akkorát, hogy előreestem. De akkor már nemcsak a fény, hanem a forróság miatt is iszonyúan elkezdett hasogatni a szemem, sőt patakokban megindultak a könnyeim is. Viszont a fájdalom jelentősen csökkent, ha csak a járófelületet néztem. Ezért hason fekve maradtam és se jobbra, se balra nem tekintettem. Szerencsére a fegyőrnő hagyta, hogy fekve maradjak. Egy idő múlva visszanyertem a látásomat, felültem és körülnéztem. A helyiségnek – ami a magányzárkás rabok sétáló udvara volt – minden fala hófehérre volt meszelve. A séta napján ragyogó napsütés és rekkenő hőség volt. Úgy emlékszem, hogy a sétáló udvar négy falának a tetejére drótsövényt szereltek, amelyre enyhén meghajlított műanyag lemezeket helyeztek. Lehetséges, hogy ezek a lemezek gyűjtőlencseként működtek, s ezáltal koncentráltabb fény eshetett a fehér falakra, ami jelentősen fokozta a visszavert fény erősségét. Nem csoda, hogy elvakított. A 2-3 hetes fényszegény állapotból minden átmenet nélkül kerültem a fényözönbe. Hálát adok az Úristennek, hogy a gyaníthatóan sanda szándék ellenére sem vakultam meg.

Kalocsára megérkezve ki-ki elfoglalta a zárkáját. Munkára csak néhány hónap múlva mehettünk. Amikor elkezdtünk dolgozni, akkor már nagyon gyorsan teltek a napok. Addig volt nehéz. A munkával szinte repültek a napok. Elég hamar belejöttem a gépi varrásba. Ki gondolta volna, hogy amikor a szalagban végzett orvosi nadrágvarrás egyik fázisát vittem, akkor 1962-ben Párizsban egy nemzetközi geokémiai konferencia zajlott. Ezen igen eredményesnek értékelték azt az előzőekben említett mérési eljárásomat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a Szovjet Tudományos Akadémia is publikált. Erről azonban csak jóval később, a szabadulásom után, valamikor 1964 első felében értesültem.

Egyszercsak hívtak a cellából és karonfogva vezetett az őrmester egy terembe. Nagyon megdöbbentem azon, hogy kik voltak jelen a teremben. Tőlem távol, 6-8 méterre volt egy hosszúkás asztal. Mögötte két személy ült. Az egyikük nő volt, Hatvaninének hívták. A másik személy egy alezredesi rangot viselő, morcos tekintetű, vastag bajuszú férfi volt. Rajtuk kívül a terem tele volt magas rangú büntetés-végrehajtási tisztekkel. Nagyon sokan voltak. A parancsnokhelyettes így szólt hozzám: „Bod Magdolna! Elérkezett a harmadolás ideje. Azt, hogy változott-e a nézeteiben, a szemléletében, most szeretnénk eldönteni. Amennyiben igen, akkor szabadon bocsátjuk, feltételesen, de ha nem, akkor visszamegy a cellájába.” Föltette a kérdést:

  • Ha az egyház törvényei összeütközésbe kerülnek az állam törvényeivel, akkor maga melyiket választja?

Nem volt sok idő gondolkodásra, de én természetesen az egyház törvényeit választottam. Azt mondtam:

  • Én az egyház törvényeit mindig kötelezőnek érzem magamra nézve.

Frenetikus hatást váltott ki ez a mondatom! Mindenki kiabált a teremben, elmondhatatlanul ócsároltak és szidalmaztak a válaszom miatt. Ez a zajongás hosszasan tartott. Majd elcsendesedtek, és a parancsnokhelyettes megismételte a kérdést. Ugyanazt a választ adtam. Ekkor már kisebb volt a morgolódás. Az elcsöndesedés után harmadszor is feltette ugyanazt a kérdést. Harmadszorra is ugyanazt a választ adtam. Természetesen megállapították, hogy semmit sem változott a magatartásom. Így visszamehettem a cellába. Nem engedtek szabadon.

Elérkezett a negyedelés. Akkor már szabadon engedtek és öt hónapon át rendőri felügyelet alatt álltam. Közben sikerült elhelyezkednem szakmunkásként egy szerves vegyipari vállalatnál, ahonnan öt év múlva Veszprémbe kerültem. Tíz évet tudományos kutatóként dolgoztam a Nehézvegyipari Kutató Intézetben. Majd Pestre jöttem. A Műanyagipari Kutató Intézetben fejeztem be a pályafutásomat. Itt nyolc évig dolgoztam. Innen mentem nyugdíjba. De még tizenhat éven át nyugdíjasként folytattam a kutatást. Nagyon érdekes és szép kutatási témákat kaptam. Ez a munkám 2002-ig tartott.

Találmányaim voltak, és az egyik ezek közül olyan jelentőségű volt, hogy abból tudtam elkészíteni a doktori disszertációmat.

1986-ban, amikor nyugdíjba mentem, rögtön jelentkeztem a plébánián, hogy egyházi munkát végezzek. Hitoktatónő lettem. Kisiskolásokat tanítottam hittanra. Elvégeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának levelező tagozatát, okleveles hitoktató lettem. Azóta nem csak a plébánián, hanem iskolában is tanítok.

A rendszerváltás rendkívül módon lelkesített, mint mindenkit. Különösen megragadott egy mondat, amelyet egy ifjú, lobogó hajú szónoktól hallottam akkor. Ez úgy hangzott: „Az oroszok menjenek haza!” Jómagam, mindazokkal együtt, akik átéltük a Rákosi rendszert, az 56-os forradalmat, a megtorlásokat, arra gondoltam, hogy ez a fiatal szónok vagy nagyon bátor és jövőbelátó, vagy rövid idő múlva le fogják tartóztatni. Hála Istennek, nem ez utóbbi történt, hanem az ország kikerült a rabságból. Ez a fiatalember ma Magyarország miniszterelnöke.