KÖTELESSÉGÜNK EMLÉKEZNI
ÉLETRE SZÓLÓ FÉLELEM RÖGZÜLT A LELKEKBEN
Vennes Aranka írt tudósítást a az 1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége tartott megemlékezésről
„A rádiók csak üvöltsék rekedten
A szabadságot s az ember jogát.
Itt érzi csak befalazott testem
A milliókkal Moszkva ostorát.
S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
– Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot!”
(Tollas Tibor, 1955, Kisfogház)
– Nem felejthetünk! – kezdte köszöntőjét Kondor Katalin újságíró, a rendezvény műsorvezetője, 2019. november 7-én, a budapesti Benzúr Hotelban, ahol az 1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége tartott megemlékezést. Majd hozzátette: furcsa kimondani, hogy mindez már több mint hét évtizeddel ezelőtt történt, de reméli, mindannyian – beleértve a családtagokat is –, érezzük, valljuk, tudatunkból kitörülhetetlen.
Szelekovszky Ernő, a PEK elnöke beszédében felidézte azt a korszakot, amelyre a féktelen terror volt a jellemző. Azt az időszakot, amit az ÁVO, illetve az abból önállósított ÁVH kegyetlenkedései, a koncepciós perek, a megtelt börtönök és kényszermunkatáborok, az „osztályidegen elemek” gulág-szerű táborokba történő deportálásai, a kivégzések, a málenkij robotra történő elhurcolások, az internálások, a padlás-lesöprések, az éj leple alatt megjelenő fekete Pobjedák, a kötelező beszolgáltatások jellemeztek. Miközben Rákosi és Sztálin személyi kultuszával, az erőltetett kolhozosítással, valamint a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan fejlesztésével párosult, s mindez teljes nyomorba taszította a hazánkat.
– Negyvenezren voltak rendőri őrizetben – folytatta az elnök –, illetve internálva, közel 13 ezer embert , azaz két és félezer családot kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950 és 1953 között 1millió személy ellen folyt ügyészi eljárás, s minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. A rabokat, az elhurcoltakat azzal a tanáccsal engedték szabadon, hogy „a kérdezősködőket jelentsük fel, a közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban” – idézte Faludy György szavait, s még hozzátette: – ugyanezt hallottuk a váci börtönből 10 év után, 1956-ban szabadult édesapámtól.
Az elnök figyelmeztetett arra, hogy kötelességünk emlékezni meghurcolt bajtársainkra, főhajtással leróni kegyeletünket előttük, és figyelmeztetni a jelenkort a mögöttünk hagyott rettenetekre.
– A Politikai Elítéltek Közösségének éppen ez a legfontosabb célja és küldetése – hangsúlyozta Szelekovszky Ernő – hogy a Rákosi-diktatúra példátlan törvénytelenségeikre folyamatosan utaljon. Ám a legfontosabb: az utánunk jövő fiatalság tudtára adni a történteket, hogy okuljanak azokból. Az iskolákban esetenként tartott történelem órákon túl, szervezetten kívántunk a fiatalok közé kerülni. Ezért kerestük meg 2013-ban a Fidelitas-t, és kötöttünk velük együttműködési megállapodást. Ennek keretében évente egyeztetjük megemlékezéseink időpontjait, s szép számmal vesznek részt ezeken fiataljaik. Mindezért ezúttal is köszönetemet fejezem ki Böröcz László úrnak, a Fidelitas elnökének – zárta beszédét a PEK elnöke.
L. Simon László országgyűlési képviselő, József Attila-díjas költő, irodalmár, az ünnepség szónoka szinte folytatta Szelekovszky Ernő gondolatait:
– Azok a nemzedékek, akik most utánunk következnek, keveset tudnak az ötvenes évekről, 1956-ról, a Kádár-diktatúráról; sőt, még a 2006-os, békés ünneplőket és tüntetőket ért brutális rendőrtámadásról is. Éppen ezért kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. Nagyon fontos, amiről Szelekovszky Ernő elnök úr beszélt, hogy elmennek az iskolákba kihelyezett történelem órákat tartani. Hiszen, ha a diákok a túlélőktől hallanak meghurcolásukról, az nemcsak hitelessé, hanem élővé teszi a történelmet.
– Közeledünk Trianon századik évfordulójához. Hadd térjek ki erre is. Megértetni azt, hogy ez micsoda pusztítást végzett a nemzet értékeiben, csak úgy lehet, ha látják. Kulturális örökségvédelemért és kiemelt kulturális beruházásokért felelős államtitkárként ezért is indítottuk el az egyhetes, párnapos monarchia-túrákat, hogy felkeressük a magyar emlékeket. Mi magunk is, gyermekeimmel, családommal együtt. Segít a megértésben az is, hogyha látjuk: a többségi nemzet mennyire elhanyagolta gyönyörű városainkat.
Az országgyűlési képviselő azt a kérdést tette föl: hogyan tudott kialakulni az a diktatúra hazánkban? Amit „népuralomnak, demokráciának” állítottak be. Előfeltétele volt, hogy a szovjetek megszállják az országot. Hozzátetette: biztos, hogy akiket a budapesti gettóba űztek, azok ezt felszabadulásként élték meg. De a többség számára ez azt jelentette, hogy az egyik „szennyáradat” után a másik jött be az országba. Ördögi módszerrel kaparintották meg a gazdasági és a politikai hatalmat. Hazug ígéretekkel becsapták az embereket, például templomok építéséről, újjáépítéséről szónokoltak. Azonban az ellenkezőjét cselekedték!
– Kormánybiztosként foglalkoztam a Budai Vár újjáépítésével – emlékezett vissza. – Tapasztalatokat szereztem arról, hol, milyen módon rekonstruálták a régi épületeket. Még a szovjet uralom is nagyobb becsben tartotta a régi emlékeit! Amikor Szentpéterváron jártam, meggyőződhettem erről, pedig ott már 1917 óta a kommunisták voltak uralmon, mégis milyen szépen felújították a műemlékeket. Az itthoni hatalom pedig a várkápolnát a földdel tette egyenlővé, a várkupolát pedig arrébb helyeztette, statikai okokra hivatkozva.
– Mérhetetlen pusztítást vittek végbe az emberi lelkekben is – mondotta L. Simon László. –Akik a magyar szabadság, a demokrácia mellett felszólaltak, koncepciós perek áldozatai lettek, belső ellenségként bántak el velük. A ’49-es kékcédulás választásokkal pedig teljesen felszámolták a pluralizmust. Életre szóló félelem rögzült a lelkekben. Családomban is láttam erre példát. Már 1987-et írtunk, amikor kérdeztem nagyapámat: minek fizet elő a Népszabadságra, miért nem mondja le? Azt felelte: „Bolond vagy? Figyelnek!” Tehát, akinek a lelke nem tudott felszabadulni, az nem szabad! Joggal írta Solzsenyicin: egészséges szellemű ember nem lehet kommunista! Arra szintén emlékeznünk és emlékeztetnünk kell: azok is eltorzult lelkű emberek voltak, akik a gaztettetek végrehajtották – zárta beszédét az országgyűlési képviselő.
Kondor Katalin felelevenítette egy Nemzeti Színház-beli élményét, a Tóth Ilonkáról szóló dráma kapcsán. Vidnyánszky Attila úgy rendezte, hogy a darab végén, a háttérben megjelenik, szinte belopakodik, négy szereplő: Dózsa László, Csurka László, Voith Ági, Bodrogi Gyula. Olyanok, akik saját vagy családtagjuk sorsáról, üldöztetéséről beszéltek. A nézőtéren ülő diákok csendben hallgatták végig őket, majd percekig tapsoltak. Ezért fontos a „mondd el fiaidnak” figyelmeztetés – hangsúlyozta a műsorvezető.
A beszédek elhangzása után Szelekovszky Ernő elnök a PEK nevében kitüntetéseket adott át: L. Simon László országgyűlési képviselőnek, Dr. Bank Barbara történésznek, dr. Balázs György ügyvédnek, dr. Görög István ezredesnek és Kondor Katalin újságírónak.
A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége nevében Lengyel János elnök adott át kitüntetéseket: Kis Miklósnak, a Recski Szövetség elnökének és Somssich Tamás főtitkárnak; továbbá Szelekovszky Ernő PEK-elnöknek és Szelekovszkyné Csendes Mária főtitkárnak; valamint Szűcs Lóránd dandártábornoknak, a Honvédelmi Minisztérium Katonai és Társadalmi Kapcsolatok főosztályvezetőjének.
A méltó megemlékező ünnepséget színesítette a veszprémi Military Girls Énekegyüttes – Gaál Nikolett törzsőrmester és Kádárné Hegedűs Veronika zászlós – színvonalas műsora és Mohai Gábor előadóművész magával ragadó versmondása.
A túlélők, családtagok, érdeklődők, résztvevők között helyet foglalt még dr. Sömjéni László, a Szabadságharcosokért Közalapítvány alelnöke; Égi Pál, az ’56-os Szövetség elnöke és Csallóközi Zoltán, a miniszterelnök-helyettes főtanácsadója.
Csallóközi Zoltántól azt kérdeztük: milyen gondolatok jutottak eszébe, amikor a beszédek elhangzottak?
– Felidéződött bennem vitéz Fehérváry István alakja, akinek az életútját elég jól ismerem, és az a könyvet is, amit ő írt: Börtönvilág, szovjetvilág Magyarországon címmel. Ezek voltak az első dokumentációk, amelyeket becsempésztünk az emigrációból. Amik konkrét, hiteles források voltak a kommunista rendszer bűneiről. Ezután nagyszerű dolog volt „Muki bácsit” személyesen megismerni, és végighallgatni a történeteit. Nagyon-nagyon fontos folyamatosan emlékezni. Tetszett az is, hogy nagyon sokan voltak jelen azoknak a szervezetnek képviseletében, akik ezeket az emlékeket ápolják.
Arra kérdésre, hogy főtanácsadóként mit tud tenni a figyelemfelkeltésért, a következőket válaszolta:
– Igyekszem minél több ilyen rendezvényen megjelenni, tenni ezért, igyekszem az emlékeket ápolni. Mondok egy személyes példát: Balogh László operatőr társammal készítettünk hat filmet. Például a Trianon után lerombolt emlékművek sorsáról, ugyanezt megcsináltuk Budapestre vonatkozóan, amikor már nem a nacionalista, hanem az internacionalista pusztítás történt. Írtam erről könyvet is, hogy történelmünket tovább tudjuk adni a következő nemzedéknek. Nagyon fontos támogatni ezeket a szervezeteket a Szabadságharcosokért Közalapítvány által; s nagyon fontos, hogy minél több történet kerüljön még felszínre. Fel kellene karolni olyan alkotásokat, amik nem dokumentumfilmek. El kellene készíteni történelmi játékfilmeket, regényeket. Olyan, fiatalok érthető, szerethető formában kapják vissza a történelmet, mint például a Jókai-regényekben 1848-at. Későn kezdtük el a gulágot, ötvenhatot, a szocializmus borzalmait feldolgozni. Van egy örvendetes elmozdulás, az Örök tér című, első hiteles, igazán jó játékfilm a málenkij robotról, a gulágokról, amit Szabadkán mutattunk be, és döbbent csendben nézte végig százötven főiskolás. Valahogy ide kellene eljutnunk országosan.
