Pécs, 1931. április 27.

1948-ban a Premontrei Gimnáziumba jártam. Akkor találkoztam Gyimesi Szilárddal, és kötöttem vele életre szóló barátságot. Mind a ketten láttuk, hogy az országot megszállták az oroszok, és tudtuk, hogy nekünk kötelességünk küzdeni ellenük és kiszolgálóik ellen. Így hoztuk létre – néhány velünk érző fiúval együtt – az Antibolsevista Gárda nevű illegális szervezetet a betiltott cserkészmozgalom bázisán. A csoport feladata volt a fegyverek összegyűjtése, a társadalom ellenállásra való biztatása és szabotázscselekmények végrehajtása, elsősorban a szovjet célpontok ellen. A gárda 1948-tól 1950 végéig működött, amikor akadt egy árulója a szervezetnek. A gárda vezetéséért Gyimesi Szilárdot kivégezték, és Matók Leót is, mert a tárgyaláson ellent merészelt mondani a vádlónak. Halálos ítéletet kapott még Alföldi László, akinek az ítéletét életfogytiglanra enyhítették. Én is kaptam 15 év börtönt. Ebből a 15 évből négyet Várpalotán mint rabbányász töltöttem el, majd 1956 tavaszán elvittek a váci fegyházba. Ott értem el életem legszebb napját, amit én Vác csillagórájának neveztem el. Azt a napot, amikor valamennyi politikai elítélt kiszabadította magát a börtönből.

Ezt követően kalandos körülmények között Budapestre jöttem, ahol aztán az itt élő testvérbátyámmal közösen szolgálatra jelentkeztem a Frankel Leó utcában működő Forradalmi Bizottmánynál. Ott a Szabó János csoportjához tartozó, de különálló csapathoz utasítottak. Ez a II. kerületi MKP székházat tartotta megszállva. Engem arra utasítottak, hogy keressem meg a párt iratait, azokat, amelyek a történettudomány számára fontosak lehetnek. A fontos iratok valószínűleg a páncélszekrényben voltak, mert soha nem találtam meg őket. Viszont november 7-éig igyekeztünk a szovjet rohamok visszaverésében részt venni. Hetedikén már reménytelen lett a helyzet, a Széna téri ellenállás is megszűnt. Fivéremmel együtt kerékpárral kíséreltük meg elhagyni a várost, azt remélve, hogy eljuthatunk Szombathelyig. Csak a Budaörsi úti laktanyáig értünk, ott szovjet katonák és pufajkások állták utunkat. Az igazoltatás során sikerült a nemzetőr igazolványomat és a fegyverviselési engedélyemet megenni, mielőtt megtalálták volna nálam. Egyéb iratom nem lévén, ott tartottak. Bátyámat, akinek volt személyi igazolványa, elengedték. Bekísértek egy nagy terembe, ahol csak szalma volt a padlóra terítve, más berendezési tárgy nem volt. Az a terem és még néhány másik is estére megtelt ötletszerűen összefogdosott emberekkel. November 9-én hajnalban erős őrizet mellett teherautókon elvittek a Vecsés határában kiállított, személyvagonokból álló szerelvényig, ami estig meg is telt egészen. Akkor elindult a vonat.

Reggelre érkeztünk Csapra, ahonnan mindenféle motoros járművel elszállítottak mindenkit Ungvárra, ahol egy erre az alkalomra kiürített börtön várt ránk. December elején a gyanúsabb személyeket átvitték a helyi NKVD-hez, ahol alapos és megalázó személyi motozás után kihallgattak. Arról kellett beszámolnom, hogy miért voltam börtönben Magyarországon. A kihallgatást egy fiatal civil ruhás szovjet és egy magyarul nem tökéletesen tudó ruszin férfi végezte. Én magyarázkodás helyett annyit mondtam, hogy azért ítéltek el, mert a betiltott cserkészcsapat tagja voltam. Ez jó válasznak bizonyult, mert cserkészet soha nem volt a Szovjetunióban, ezért szavuk sem volt rá. A tolmács megkereste a szótárban a cserkész szót, de csak az angol megfelelőjét, a boyscout-ot találta meg. A kihallgató tiszt egy káromkodással elintézettnek vélte a dolgot és visszavittek a börtönbe.

December 18-án visszahoztak az oroszok, így kerültem a Kozma utcai intézetbe. Itt is átestem egy kihallgatáson, de a Mechwart téri szerepemről nem ejtettem egy szót sem, azt mondtam, hogy Erzsébeten töltöttem az időmet édesanyámnál, aki a szomszédokkal már megállapodott, hogy ugyanezt fogják mondani, ha kérdezik tőlük. Röviddel ezután a törzskönyvvezető őrmester közölte, hogy már csak a hátralévő 9 évemet kell letölteni. Újabb két hét elmúltával ugyanaz az őrmester közölte, hogy egy 1956. augusztusi ügyészi felülvizsgálat következményeként azonnal szabadulok fél évre, feltételesen. Ennek letelte után kérvényezhetem a meghosszabbítást. Feltétel volt, hogy addig is becsületesen dolgozzak.

Szabadulás után Szombathelyre utaztam, apám ott lakott akkoriban. Elkezdődött a munkakeresés. Csakhogy az üres munkakönyv láttán mindenhol megkérdezték, hol voltam eddig. Elmondtam, ők meg elküldtek. Ez egészen áprilisig tartott, amikor is jelentkeztem ugyanabba a bányába, ahol elítéltként is dolgoztam. Felvettek. Egy évig dolgoztam ott, amikor romló látásom miatt egyre nehezebb lett a helyzetem, végül a szombathelyi rokonság talált számomra laboránsi munkát egy vegyvizsgáló állomáson. Ott egy rákgyanúval betegeskedő munkatárs helyét foglalhattam el, de három hónap után kiderült, hogy a rák nem rák, a kollega visszajött és ismét az utcán találtam magam. Apám akkor éppen a szentgotthárdi selyemgyárban dolgozott. Megtudta, hogy vesznek fel olyan fiatalokat, akik kötelezik magukat arra, hogy elvégzik a textiltechnikumot és így a fejlesztés előtt álló gyárnak biztosítják a szakember utánpótlást. Némi protekcióval felvettek engem is.

Amikor a munka ügyben odautaztam, a vonaton megismerkedtem egy szentgotthárdi lánnyal. Ez 1958 augusztusában történt. Azt a lányt egy év múlva feleségül vettem és vele élek boldog házasságban most is. 2000-ben már lányunk, fiúnk, öt unokám is a fővárosban élt. Úgy látták, hogy a nagyszülőkre itt nagyobb a szükség, mint Szentgotthárdon. Ezért lettünk budapesti lakosok.