Párizs, 1927. március 1.

Ötven évvel ezelőtt, 1956. október 31-én szabadultam ki a csolnoki munkatáborból, ahol a szervezkedés miatt kapott 8 éves börtönbüntetésemet töltöttem. Rabtáborunk a IX-es akna mellett volt, én pár km-rel arrébb, a XII-es aknán dolgoztam a bányában. De hogyan kerültem ide? Más az „átélt” történelem, és más az „írott” történelem. Az átélt történelem során az ember olyan élményeket, történéseket él meg, amelyek nem szerepelnek az írott történelem lapjain. Az átélt történelem bizonyos mértékig mindig szubjektív.
1946-ban leérettségiztem és beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar-történelem-földrajz szakra. Kiváló professzorok, kiváló hallgatóság. Jó közösségek. Jött 1948-49: a „fordulat éve”. A kommunisták átvették a hatalmat az országban és az egyetemen is. Kényszernyugdíjazták vagy egyszerűen kirúgták a régi, szakmailag kiváló professzorokat és helyükre beözönlöttek az új kommunista tanárok. Mindig valóságos „slepp” kísérte őket az egyetem folyosóján. Hangoskodó, vihogó fiatalok, akik nem hagytak kétséget afelől, hogy ki az úr az egyetemen. Ránk úgy tekintettek, mint a régi, reakciós „burzsoá” tudomány képviselőire. Kötelező volt vizsgázni marxizmus-leninizmusból, és ugyancsak kötelezővé váltak a Szabad Nép órák. Megdöbbenve és mély ellenszenvvel figyeltük őket.
1950-ben befejeztem az egyetemet. Ősszel feleségemmel és kislányommal Martonvásárra költöztünk, ahol történelem-földrajz szakos tanári állást kaptam az általános iskolában. Igen jól éreztük magunkat Martonvásáron, a helybeliek is szeretettel fogadtak.
1953 nyarán ismerkedtem meg K. Emillel, aki Budapesten volt postai tisztviselő. Gyermekeit tanítottam. Az ő révén kerültem bele abba a keresztényszocialista szervezkedésbe, amelynek célja volt, hogy egy esetleges rendszerváltás után kész keresztényszocialista programmal lépjen a nyilvánosság elé. A rendszert nem akartuk megdönteni, hiszen nem is volt mivel, ráadásul itt voltak a szovjet csapatok! Országos jellegű szervezkedés volt, csoportjai működtek Martonvásáron, Budapesten, Debrecenben és még sokfelé szerte az országban.
Mai szemmel nézve naiv dolog volt 1953-ban rendszerváltásra gondolni, de ne felejtsük el, az emberek többsége elutasította a durva kommunista diktatúrát, és ebben az évben halt meg Sztálin.
Kik voltak a tagjai a K. Emil vezette martonvásári illegális keresztényszocialista csoportnak? Volt közöttük földműves, munkás, kereskedő, iparos, értelmiségi. A társadalom minden rétegéből voltunk. Mindannyian becsületes, tisztességes családos emberek.
Esténként jöttünk össze, politizáltunk és hallgattuk a Szabad Európa rádiót, valamint a BBC adását. Ha már ketten hallgatták ezeket a rádióadásokat, az már szervezkedésnek számított. A besúgók mindenhová beférkőztek. És az ÁVH lecsapott.
1953. szeptember elején K. Emilt Budapesten, a Kelenföldi pályaudvaron letartóztatták. 1953. szeptember 17-én sor került rám is. Éjszaka törtek ránk az ávósok, megbilincseltek, házkutatást tartottak, fegyvert kerestek. Lefüggönyözött Pobeda autóba tuszkoltak és beszállítottak a Fő utcai ÁVH központba. Egy fapriccses zárkában kötöttem ki. Kihallgatásom hónapokig tartott. Akkor még nem értettem, miért mondta nekem letartóztatásom alkalmával az ÁVH-s tiszt, hogy szerencsém van, amiért 1953 nyara után vagyunk. Ma már tudom, hogy mit értett ezen. 1953 nyarán lett először miniszterelnök Nagy Imre, és megtiltotta, hogy a kihallgatások során fizikai kényszert, kínvallatást alkalmazzanak. Így a kihallgatások során nem bántottak. A kihallgatások során írta az egyik ÁVH-s kihallgató tiszt a jegyzőkönyvbe: „Mint evangélikus mélyen vallásos. (Református vagyok, de úgy látszik, az ÁVH-s tiszt nem tudott különbséget tenni a kettő között.) Ellensége a rendszernek és a Szovjetuniónak.”
November végén befejeződtek a kihallgatások és átszállítottak egy másik épületrészbe, fel a hatodik emeletre. Itt voltak a halálra ítéltek magánzárkái. Bevágtak egy magánzárkába, nem tudtam miért és meddig. Heteken keresztül egy szót sem szóltak hozzám. Naponta háromszor belökték az ételt, hetente egyszer levittek zuhanyozni és hetente egyszer megborotváltak. A borbély is halálraítélt volt. A napok múlását a falra karcolt vonallal jelöltem. Hogy meg ne zavarodjam, földrajzi előadásokat tartottam a négy falnak. Hat hétig voltam magánzárkában. Nehéz hat hét volt, de nem voltam egyedül, mert velem volt az Úr.
1953 decemberében átszállítottak a Markóba. Egy köztörvényes zárkába kerültem, tolvajok, rablók, sikkasztók, kmk-sok (közveszélyes munkakerülők) közé. Összesen vagy 30-an voltunk a zárkában. De én voltam a legsúlyosabb eset, mert én „politikai” voltam. Mégis jól éreztem magam közöttük, hiszen a hónapokig tartó magány után végre emberek között voltam. A kirendelt védőügyvédekkel a folyosón beszélhettem állva, néhány percig.
Az első fokú bírósági tárgyalás a budapesti Megyei Bíróságon 1954. január 21-én volt. A tanácselnök J. Béla, a hírhedt „vérbíró”, a második világháború utáni népbírósági és politikai ügyek egyik hírhedt főbírája volt. Számtalan embert ítélt halálra. Pontosan végrehajtotta az ÁVH utasításait. 1956-ban, a forradalom idején öngyilkos lett, kiugrott a miskolci ügyészség ablakán. Az ügyész A. Jenő A. Gyulával együtt, aki a futószalagon gyártott koncepciós perek egyik főügyésze volt a háború utáni években.
Ügyünk dupla 0-s ügy volt, ügyiratszámunk 00-val kezdődött, ami azt jelentette, hogy „szigorúan titkos”. Ennek megfelelően zárt tárgyalást tartottak. Rajtunk, valamint a bíróság tagjain kívül csak néhány ÁVH-s üldögélt a padokban.
A mi martonvásári csoportunkat – megtűzdelve néhány nem martonvásári vádlottal – dr. F. Miklós és társai csoport tagjaiként kezelték. F. Miklós volt az összekötő a mi csoportunk és a szervezkedés legfelsőbb vezetése között. A vád ellenünk a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel” volt, miszerint részt vettünk egy országos kiterjedésű keresztényszocialista szervezkedésben, amely egyesült egy rendfenntartó csoporttal, a „Botond hadosztály”-jal. Ez így nem volt igaz, mert mint már említettem, nem akartuk megdönteni a fennálló rendszert. Védekezésünket nem fogadták el, az ügyész a vádat fenntartotta. K. Emilt 13 év börtönre, minket 6-9 évi börtönre ítéltek. Kimondták a teljes vagyonelkobzást, a közügyektől 10 évre eltiltottak. Az én büntetésem 6 évi börtön, teljes vagyonelkobzás és a közügyektől 10 évre történő eltiltás volt. Mi enyhítésért, az ügyész súlyosbításért fellebbezett.
A másodfokú tárgyalás a Legfelsőbb Bíróságon 1954. május 26-án tartották. Minket el sem vittek a tárgyalásra. Akkoriban már a márianosztrai börtönben raboskodtunk. A Legfelsőbb Bíróság tagja volt akkor az a V. Ferenc bíró, aki négy évvel később 1958-ban a Nagy Imre per főbírája volt. Egy-két kivételtől eltekintve büntetésünket súlyosbították. Az én büntetésemet 6 évről 8 évre emelték, személyem „nagyfokú társadalmi veszélyessége” miatt. Hogy miben állt ez a nagyfokú társadalmi veszélyesség, arról az ítélet indoklása így szól: „Tóth Iván XI. rendű vádlott 1953 nyarán K. révén került kapcsolatba a szervezkedéssel. Nevezett neki is említette, hogy a szervezkedés fegyverekkel is rendelkezik. A vádlott maga is igyekezett két személyt a szervezkedésbe beszervezni. Személyének nagyfokú társadalmi veszélyességét azonban a legfőképpen az mutatja, hogy az iránt érdeklődött, hogy a szervezkedésnek milyen elgondolásai vannak az iskolai oktatással kapcsolatban. A vádlott tevékenysége jóval szélesebb körű, mint Zs., B., I. és Cs. tevékenysége. Jelentős súllyal esik a terhére, hogy akkor, midőn az ifjúság nevelésével volt megbízva, demokráciaellenes szervezkedésben vett részt. A vádlott személyében és cselekményében olyan nagyfokú társadalmi veszélyesség jelentkezik, hogy az első bíróság által kiszabott büntetés azzal nem áll arányban, így a büntetését súlyosbítani kellett.” Hát nem nevetséges? Nem, nem nevetséges, véresen komoly valóság.
Sokat tudtam meg erről a keresztényszocialista szervezkedésről Cs. Jenőtől, aki a mozgalom egyik fő országos vezetője volt. Nem tudom miért, de egy napra összezártak bennünket az ÁVH-s kihallgatások során. A tőle hallott információk után arra a következtetésre jutottam a későbbiek során, hogy a mi keresztényszocialista jellegű szervezkedésünk egyik oldalága volt a Grősz-pernek. Grősz József kalocsai érseket és társait 1951-ben ítélték el hűtlenség és szervezkedés vádjával. Grősz érsek életfogytiglant, társai 3-10 évig terjedő börtönt kaptak. A Grősz-pernek előzménye a Mindszenty-per volt 1949-ben, amely a kommunista diktatúra első nagy csapása volt az egyházakra, nem titkolt célja a vallásos emberek megfélemlítése.
A mi politikai jellegű szervezetünk egyesült egy rendfenntartásra készülő titkos szervezettel, a F. László vezette „Botond hadosztály”-jal. Forbáth Lászlót halálra ítélték és kivégezték. Cs. Jenő életfogytiglant kapott, büntetését a váci börtönben töltötte. 1956-ban a forradalom idején kiszabadult. November 4-e után külföldre távozott és Amerikában telepedett le. Öreg korában ott halt meg a ’90-es években, haláláról a magyar sajtó is beszámolt. Akkoriban az a hír járta: Magyarországon ma 3 fajta ember van: aki ült, aki ül és aki ülni fog…
Márianosztra hegyekkel körülvett szép hely a Börzsönyben. A kolostort az egyetlen magyarországi eredetű szerzetesrend, a pálosok építették a XIII-XIV. században. Ide vonult vissza teljes magányra vágyva, élet végén a leprában megbetegedett Nagy Lajos király. Ebből az egykori kolostorból a XIX. század közepén női börtönt alakítottak ki. A női rabokat irgalmas rendi apácák őrizték. A második világháború után – az 1950-es évek elején – elszállították a nőket, az épületet kibővítették, férfi börtönt alakítottak ki belőle. Az 1950-es években ez lett az ország legszigorúbb börtöne, csak politikai foglyokat őriztek itt, olyanokat, akik háborús és népellenes bűnökért, szervezkedésért, hűtlenségért ítéltek el öt évnél hosszabb időre. Raboskodtak itt a Horthy rendszerből egykori magas rangú hivatalnokok, diplomaták, katonatisztek. De voltak itt ismert egyházi méltóságok is. A börtön parancsnoka K. Sándor alezredes volt, az egyik leghírhedtebb, legszigorúbb börtönparancsnok. Példátlan szigort követelt az őrszemélyzettől.
Óriási volt a zsúfoltság. Az eredetileg 900 főre tervezett börtönben 1800-2000 embert zsúfoltak össze. Minket az első fokú ítélet után 1954. január végén szállítottak Nosztrára. Az MZ (magánzárka) osztályra kerültünk, ezek a zárkák két-három személyre készültek, most minden zárkában négyen voltunk. Három ágy volt, a negyedik ember (aki a legkésőbb érkezett a zárkába) a földre letett matracon aludt. A zárkában csak a négy fal és a négy elítélt. A sarokban egy kibli (vasedény) szolgált WC gyanánt. Egy mosdótál, egy vödör víz. Naponta tíz perc séta az udvaron egyesével libasorban, hátratett kezekkel, körbe-körbe. Beszélni szigorúan tilos volt.
Se könyv, se újság, se papír, se ceruza, semmi… csak a négy elítélt. Itt kell raboskodnunk évekig? Ekkor kezdtem el mesélni társaimnak a Winnetout és más indiántörténeteket, regényeket, filmeket: Öt koponya, Négy toll, Az elveszett lány. Időnk volt bőven. Egy rövid időre elfeledkeztünk nyomorúságos helyzetünkről. Álomvilágban jártunk: ott vágtattunk a prérin Winnetouval és Old Shatterhanddal harcoltunk a Dél-Afrikában uralomra törő öt veszélyes kalandor ellen, vagy kerestük az elveszett leányt a kanadai vadonban, akit kényszerleszállás után egy magányos vadász ment meg, aki szerelmi csalódás miatt otthagyta a csillogó nagyvárost és választotta a magányos remeteéletet.
A koszt nagyon kevés és rossz volt Márianosztrán. Valósággal éheztünk. Családom nem tudta, miért kérünk több pipereszappant a tisztasági csomagba. Ha pipereszappant adtunk a házimunkásoknak – akik az ételt osztották és ugyanolyan elítéltek voltak, mint mi – akkor egy-egy ebéd vagy vacsora után beadták a kondért, alján egy kis főzelékmaradékkal. Ilyenkor puszta kézzel kapartuk ki a forró ételt a csajkába, mert néhány másodperc múlva vissza kellett adni a kondért. Beszélő félévente egyszer volt, öt perc.
A földszinten, egy hosszú folyosón álltunk egymással szemben, egymástól egy lépésre, közöttünk egy őr. A párok egymástól egy méterre, óriási hangzavar, hiszen mindenki öt perc alatt akart mindent elmondani a hozzátartozójának. Az ügyről, a perről nem volt szabad beszélni. Feleségem édesanyámmal együtt jött, de közölték, hogy csak egy személy jöhet be. Így a feleségem jött be, édesanyám kint várakozott. Mióta letartóztattak – több mint hat hónapja – nem láttuk egymást. Kopaszra nyírva, csíkos rabruhában álltam feleségemmel szemben. Szörnyű megalázó volt.
Márianosztrán sok érdekes és kiváló emberrel találkoztam. Az elítéltek sokasága igen sokszínű volt. Voltak itt háborús és népellenes bűnökért elítéltek, egyetemi tanárok, magas rangú diplomaták, katonatisztek a két háború közti időből, szervezkedésért elítéltek – ezek voltak a legtöbben –, hűtlenségért elítéltek. Jehova tanúi, valamint érdekes módon olyan kommunisták, ÁVH-s tisztek, akiket az első Nagy Imre kormány idején, 1953 őszén ítéltek el a „szocialista” törvényesség megsértése miatt. Péter Gábor, az ÁVH egykori rettegett vezetője és más tisztjei. Így ide hozták P. Gábor ezredest is, aki az ’50-es évek elején a márianosztrai börtönt felügyelte. Nagyon rájuk illett a közmondás: „Amikor a hóhért akasztják.”
Nagyon sokat tanultam dr. W. István egyetemi tanártól, aki kiváló ismerője volt a történelemnek és a szociológiának. A másik ilyen ember dr. K. Ede Zoltán volt, aki a két háború között az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) igazgatója volt. Igen ám, de azt már nem írták meg a történelemkönyvekben, hogy nem mindenkit engedtek haza. Jó néhány embert bevittek a Markóba, egy gyors, titkos tárgyaláson koholt vádak alapján 6-8 évi börtönre ítélték őket. Gúnyosan azt mondták nekik, most már legalább tudják, hogy miért és meddig kell ülniük. Ennyit a márianosztrai panoptikumról, ahol hét és fél hónapot töltöttem 1954-ben.
Ősszel kivittek a csolnoki munkatáborba. Nagyon ki akartam már kerülni Márianosztráról, és családom beadványára végülis kivittek Csolnokra. Csolnok sváb település Dorogtól nem messze. A környéken gazdag szénbányák voltak. Akkoriban nagyon kellett a szén, hiszen ez volt a fő energiaforrás. Csolnok közelében – a falutól néhány km-re – három akna volt: a IX-es, XII-es és a XIV-es. Táborunk fenn a „hegyen”, a IX-es akna bejárata mellett állt. Ez a hegy tulajdonképpen egy hatalmas lapos dombtető volt. A tábor közepén egy kisebb futballpálya nagyságú térség, körülötte négyszögben álltak a barakkok. Több mint tíz hatalmas barakk. Mindegyikben kb. 100 ember aludt. A tábor létszáma 1954-1956-ban kb. 1000 fő volt. Lent dolgoztunk a bányákban három műszakban. Én a XII-es aknán dolgoztam, a táborunktól néhány km-re. Jó háromnegyed órás utat jelentett ez, oda és vissza. Részben a föld alatt, részben a föld felett szögesdrótkerítések és őrtornyok között éltünk. Lent a bányában együtt dolgoztunk civil vájárokkal. Csolnokról és a környező sváb településekről jártak be, valamint tótok Sárisápról és Dorogról. Mi elítéltek voltunk a magyarok, na és természetesen az őrszemélyzet.
Sújtóléges bánya volt, ami azt jelentette, hogy nyílt lángot nem volt szabad használni. Egyetlen cigaretta vagy elektromos szikra hatalmas sújtólégrobbanást okozhatott. A metángáz mennyiségét különleges lámpával állandóan mértük, és ha a gáz mennyisége növekedett, a munkahelyet el kellett hagynunk. Hatalmas csöveken állandóan friss levegőt fújtak a bányába. Itt a másik veszély a karsztvíz volt. Ezek a szénbányák a mészkőhegységben voltak és a mészkőhegység belsejében óriási mennyiségű karsztvíz halmozódik fel. A beszivárgó vizet állandóan szivattyúzni kellett, gumicsizmában jártunk, volt olyan munkahely, ahol bokán felül érő vízben kellett dolgoznunk. Ha a víz nagy mennyiségben tört be a bányába, a bányának az a része „elúszott”. Gyakran a gépek is víz alá kerültek, nem volt idő a kimentésükre. A civil vájárokkal együtt dolgoztunk, ők voltak a csapatvezető vájárok, mi pedig a csillések.
Minden a szén körül forgott, a sváb vájárok tudtak és szerettek dolgozni. Ha 100 %-on felül teljesítettek, külön prémiumot kaptak. Akkoriban nem volt rossz a bányászok keresete. A civil vájárok sok pénzt akartak keresni és ezért rettenetesen hajszolták a csilléseket is. A leggyakrabban használt mondat: „Gyerünk, rakd a telit, hol van már az üres?” Ha valami folytán egy teli csille kisiklott és akadályozta a forgalmat, őrjöngő civil vájárok és aknászok rohangáltak, hogy minél hamarabb visszakerüljön a sínre a kisiklott kocsi. Szerencsétlen elítélt csillések ilyenkor izzadva, káromkodva, átkozódva, minden erejüket megfeszítve próbálták a több mázsás csillét visszaemelni a sínekre.
Mégis, a táborban sokkal jobb volt a helyzet, mint a börtönben. Ha ledolgoztuk a műszakot, fent a táborban szabadon mozoghattunk. A középen lévő futballpályán hatalmas meccseket rendeztünk, szabályszerű bajnokságot játszottunk, csapatokat alakítottunk, oda játékosokat „igazoltunk”. Én a Nemzeti Sport Club nevű csapat kapusa voltam, hiszen egyetemi éveim alatt a kézilabda mellett az egyetemi csapatban futballkapus voltam. Az étteremben felállított ping-pong asztalokon hatalmas csatákat vívtunk. Az étteremben kultúrelőadásokat is lehetett tartani, sőt időnként filmet is vetítettek.
Beszélőre a családtagok két-három havonta jöhettek. Beengedték a kiskorú gyermekeket is. A beszélő az ebédlőben, asztaloknál ülve folyt, kislányom az asztal alatt bujkált a lábam között. Fizetést is kaptunk, amelynek azonban nagy részét rabtartás címén levontak, de a maradékot hazaküldhettük, illetve a büfében spejzolni is lehetett. Az őrszemélyzet nem volt olyan durva és kegyetlen, mint Márianosztrán. Lakásaik a táboron kívül álltak. A bányába is lejött velünk természetesen egy-egy őr, de fegyvertelenül és roppant barátságosan. Hiszen nem tudhatta, hogy egy sötét vágatból ki vágja kupán egy nehéz bányászlámpával.
A csolnoki tábor lakói is sokszínű képet mutattak. Itt is voltak háborús és népellenes bűnökért, szervezkedésért, hűtlenségért elítéltek, „idegenlégiósok”, „bokorugrók” (akiket tiltott határátlépési kísérletért ítéltek el), Jehova tanúi. Nagyon becsültem ezeket az embereket, mert hitükért, meggyőződésükért, hogy tudniillik nem fognak fegyvert és megtagadták a katonai szolgálatot, vállalták a több évi börtönt, pedig többgyermekes, családos emberek voltak. Érdekes színfolt volt az „idegenlégiósok” csoportja. Ezek a fiúk a háború után Nyugatra szöktek és kalandvágyból beálltak a francia idegenlégióba. Bevetették őket a vietnami háborúba, a Viet Minh fogságába kerültek. Hónapokig egy marék rizsen tartották őket, majd kiadták az oroszoknak. Azt ígérték, hogy hazahozzák őket. A transzszibériai vonattal Moszkváig, majd onnan a magyar határig szállították ezeket a fiúkat. A határon az ÁVH-sok várták őket és a Markóba szállítva háborús és népellenes bűnökkel vádolva 6-8-10 évi börtönt kaptak.
50 évvel ezelőtt, 1956 nyarán a táborba egyre többször jöttek ki az ügyészek Budapestről. Kihallgatták az elítélteket, felülvizsgálták az ügyeket. Egyre többen szabadultak ’56 nyarán és ’56 őszére az 1000-ből már csak kb. 600-an maradtunk. Egyre idegesebbek és türelmetlenebbek voltunk. 1956. október 24-én a civil vájárok újságolták, hogy Pesten „valami van”. Tüntetések, felvonulások, lövöldözés. Türelmetlenül vártuk az újabb híreket. Bizottságot alakítottunk magunk közül, akik tárgyalnak az őrszemélyzettel. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy harckocsik veszik körül a tábort, és az őrszemélyzetet az őrtornyokban katonák váltják fel. A kitörésen gondolkodtunk, és felszóltunk a katonákhoz:
– Lőtök-e fiúk, ha kitörünk?
– Hát? Parancsunk van rá!
Én őrültségnek tartottam a kitörést. Még várni kell. De nem tétlenül. Október 26-án vagy 27-én az egyik műszakban lévő 100 elítélt nem szállt fel a bányából. Az a követelésük, hogy Budapestről jöjjenek ki az ügyészek és vizsgálják felül ügyeinket. Ennek megerősítésére több mint húsz órát voltak lent egyhuzamban a bányában, és végül ígéretet kaptunk követelésünk teljesítésére. A katonákat és a harckocsikat visszavonták. Október utolsó napjaiban kijöttek az ügyészekés mindannyian szabadultunk. Kaptunk egy ideiglenes büntetés-félbeszakítási igazolványt. Október 30-án szabadult az első csoport. Teherautókon Budapestre szállították őket. Én október 31-én az utolsó teherautón hagytam el a csolnoki tábort és figyeltem, amint a nagykapu lassan becsukódik, örökre. Hogy ügyemet rendezzem, valamikor ’56 decemberében bementem az „oroszlánbarlangba”, a BM Büntetés-végrehajtási Parancsnokságára. Úgy néztek rám, mint aki egy másik bolygóról jött. Összesúgtak, majd kiadtak egy papírt, hogy büntetésemet 6 hónapra félbeszakították. A 6 hónap lejárta előtt újra kellett kérnem büntetésem félbeszakítását. Ha nem kapom meg, akkor be kell vonulnom az esztergomi börtönbe és le kell ülnöm a hátralévő 5 évet. Végül – hála Istennek – 1958 januárjában értesítettek, hogy a büntetésem hátralévő részét az Elnöki Tanács kegyelemből elengedte. 1963 szeptemberében értesítést kaptam a budapesti Fővárosi Bíróságtól, hogy a közügyektől 10 évre történt eltiltásomat kegyelemből elengedték. Már csak 1 évem volt hátra ebből a 10 évből.
1990-ben kértem ügyem semmissé nyilvánítását. Az 1990. évi XXVI. törvény 1. §-ának (1) bekezdése értelmében elítélésemet semmissé nyilvánította a Fővárosi Bíróság. A csolnoki tábor már nincsen meg. Az 1980-as években meglátogattam, de a bozót és a gaz már az egész tábort benőtte. A barakkok elpusztultak, a magas aknatorony is romba dőlt. Mint megtudtam, ’56 után már nem hoztak ide rabokat és az 1960-as években a bánya teljesen megszűnt. A XII-es és XIX-es aknán még álltak az aknatornyok, néhány barakk, de az éjjeliőr elmondása szerint a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején ezek a bányák is megszűntek. A csolnoki rabtábor volt az utolsó, amely az ’56-os forradalom idején felszabadult. Tagja vagyok a rendszerváltás után – 1991-ben – megalakult PEK-nek, a Politikai Elítéltek Közösségének, amely az 1945 és 1956 között elítélt politikai foglyok közössége. Minden év október végén elmegyünk Csolnokra, ahol egy emléktábla hirdeti az egykori rabtábor emlékét. Megemlékezünk rabtársainkról és a csolnoki civilekről, akik segítették a rabok életét.